A hét témája

Rigómező neve a történelemből ismert, az iskolában tanultunk az itt zajlott csatákról, de sokan meglepődnek, ha meghallják mai nevét: Kosovo polje…

Az egykori Jugoszlávia szerb tagköztársaságának két autonóm része volt: Vajdaság és Koszovó. Az elmúlt bő évtizedben alig volt követhető a szétválás és az átalakulás folyamata. Mára Szerbia egyedül maradt, és nehéz előre látni, mi lesz Koszovó sorsa.

A szerb államiság és egyháztörténet számára igazán a déli területek a meghatározók. A történelmi levegő a kolostorokon ma is érződik, de a lakosság alig egy tizede szerb és ortodox. Az albánok túlnyomó része muzulmán, akik közt erősen terjed a fundamentalizmus, sokszor a Közel-Keletről származó finanszírozással is. A katolikusok száma elenyésző, ők horvátok vagy albánok. A terület bűnügyi fertőzöttsége magas, az itteni bűnszövetkezeteknek európai kapcsolataik is vannak.

Hazánk szerepvállalása Koszovóban még az előző évtized végén (írhatnám azt is: még a múlt évezredben) kezdődött. A létszám többször változott, a szolgálatvégzés helyszínei is, de a tábori lelkészi szolgálat jelenléte állandó, a protestáns és a katolikus lelkészek felváltva kerülnek kiküldésre.

Diákkoromban a mozikban nagy sikerrel mentek a jugoszláv–NDK koprodukcióban készült indiánfilmek Gojko Mitic főszereplésével. Az egykori pristinai filmgyár ma a soknemzetiségű KFOR – a nemzetközi békefenntartó erő – főhadiszállása, félhivatalos nevén a „Film City”. A magyarok itt és a közeli Szent László táborban szolgálnak. Katonáink az őrszolgálat mellett egy orvosi laboratóriumot is üzemeltetnek, amely az egyetlen magas színvonalú diagnosztikai központ a régióban. Eleve nem csak a katonák számára dolgozik: ez az egyetlen közegészségügyi központ is.

Látogatásaim során laktam itt is, meg a táborban is. Nagy különbség nincs köztük; mint szinte minden misszióban, a katonák itt is konténerben élnek. Ennek méreteit könnyű elképzelni, komfortja talán jobb az elképzeléseknél. A katonák számára ez az elhelyezés mindenesetre nem egyszerű, az összezártság miatt keletkeznek konfliktusok, amelyeknek a megoldásában a lelkészeknek is részt kell venniük.

A Szent László tábor sajátossága, hogy egyedül itt van saját imaterem; a többi helyen más nemzetekkel közösen használjuk őket. A régi gyárépület emeletén lévő helyiség berendezése olyan, mint itthon egy szerényebb gyülekezeti teremé. Ami viszont szokatlan: a használók – egy-két kivétellel – fiatalok, és egyforma ruhát hordanak. Nagyünnepeken a szomszédos tornateremben kell összejönni; míg az imateremben harminc fő fér el, amott több mint száz. Itt természetes, hogy a lelkész a közmondás ellenére kétszer prédikál: a „főidőben” szolgálatban állók részére is érdemes alkalmat tartani.

Pár szót ejtek e helyütt a vizitáció kialakult rendjéről is, hiszen ez esetben szinte minden más, mint egy gyülekezetben történő püspöki vagy esperesi vizitációnál – és nem csak azért, mert nincs harangzúgás. A lelkész munka- és életkörülményeinek a szemrevételezése után meg kell hallgatni a misszióról szóló jelentését. Ezután a parancsnok tájékoztat a katonai feladatokról. Mivel presbitérium nincs, kiscsoportos beszélgetés folyik a „gyülekezetmaggal”, majd négy- és hatszemközt találkozunk a parancsnokkal, az orvossal, a biztonságiakkal, a középvezetőkkel. Lehetőség szerint meg kell látogatni a más kötelékekben szolgáló, kisebb csoportokat is, bár ők szívesen jönnek a „hazai földre”, a magyar táborba.

Ezeken az alkalmakon sokszor nincs éles határ az információcsere és a baráti vagy testvéri beszélgetés között. A keresztelésre felkészítettekkel bibliaóra formájában vagyunk együtt, ahol a szentség felvételéhez szükséges ismereteiket is vizsgálom. Az ünnepi istentiszteletet együtt végezzük a lelkésszel. Sokszor én vagyok a kántor is jobb híján, de ha már van hangszer, hadd szóljon. Az elfoglaltságok miatt ritkán van lehetőség arra, hogy az adott műveleti térségben szolgáló többi lelkésszel is találkozzam, bár erről néhány más szolgálat vezetőjével külön meg is állapodtunk már.

Koszovóba idén egy másik kötelék is kikerült; száz kilométerre nyugatra Pec (Peja) mellett, az olasz vezetésű táborban vannak elhelyezve. Itt az olasz tábori lelkésszel egyezkedtem a templom közös használatáról. Jelenleg már itt is van lelkészi hely – a másik táborral ellentétes osztásban: ha ott katolikus, itt protestáns kolléga szolgál, és fordítva. Ők a nagyünnepek táján pár napra helyet cserélnek, így téve lehetővé mindenki számára a saját hagyomány szerinti ünneplést.

A rigómezői csata emlékművét ma a cseh és a szlovák katonák őrzik. Sokan baráti viszonyt ápolnak a mieinkkel, hazatérő váltásuk zuhant le Hejcén, a Borsó-hegyen.

Néhány esztendőn keresztül a Pristinában dolgozó lelkésznek egy „szórványt” is el kellett látnia: a nyolcvan kilométerre délre lévő petrovaci tábort. Petrovac a szomszéd ország, Macedónia fővárosának reptere. Itt is szolgáltak éveken át bajtársaink egy szakasszal.

Macedónia már az ókorban jelentős állam volt; egyik királyának, II. Philipposznak a fiát, aki az akkor ismert világ nagy részét uralma alá hajtotta, a mai diákok Nagy Sándorként ismerik. A mai ország nem ennyire meghatározója a világpolitikának, sőt még a nevéről is vita folyik. A szomszédos Görögország egyik tartománya is erre a névre hallgat, ezért a nemzetközi szervezetek FYROM (Former Yugoslav Republic of Macedonia, magyarul Macedónia Korábbi Jugoszláv Tagköztársaság) néven ismerték el. Viszonya Belgráddal ma sem egyszerű: a repülőgépek nem légvonalban jönnek ide, hanem Románia és Bulgária érintésével, kerülő úton.

Szegény ez az ország, Koszovónál is szegényebbnek tűnik, nemzetiségi feszültségei azonban mintha jobban mederben lennének tartva. Az itteni ortodox egyház már a hetvenes évek elején elszakadt Belgrádtól, az akkori szakadárok helyzete egyházjogilag rendeződött.

Az itteni magyar csapat nappali szobájában voltak megtartva az istentiszteletek; mindig jó hangulatú beszélgetés követte őket. E kis létszámot igénylő feladat véget ért már, de az biztos, hogy Rigómezőn még több lelkészünk megfordul majd.