Napról napra

Akkor majd megbüntetem azokat a férfiakat, akik olyanok, mint a seprején tönkrement bor, és ezt gondolják magukban: Nem tesz az Úr sem jót, sem rosszat. Zof 1,12 (Jel 3,15b–16; Mt 25,31–46; Róm 8,18–23/24–25/; Zsolt 50) A próféta azokról beszél, akik félreértik Isten türelmét. Azt gondolják, Isten nem képes semmit sem cselekedni: tétlenül szemléli a világ folyását. Nem értik, hogy Isten azért nem avatkozik be az eseményekbe, mert hosszútűrő, és vár az ítélettel. Abban reménykedik, hogy az emberek még időben megtérnek. A reménység vasárnapján Istennek ez a reménysége bátorít minket is arra, hogy senkit ne „írjunk le” elhamarkodottan, hanem Isten kegyelmének hatékonyságában bízva, jó reménységgel tekintsünk minden embertársunkra.

Én, az Úr, vagyok szabadítód és megváltód! Ézs 60,16 (2Pt 3,18; Mt 7,21–27/28–29/; Jel 21,9–14) A próféta a babiloni fogságban élő népet vigasztalja: meg fogják tudni, hogy Isten valóban szabadítójuk és megváltójuk. A hetven év leteltekor a nép meg is tapasztalta: Isten nem ismer lehetetlent, és amikor elérkezik az ideje, megcselekszi, amit ígért. Szinte a semmiből, egyik napról a másikra verbuválódott Círus (Kóres) méd–perzsa hadserege, amely látványosan rövid idő alatt felszámolta a babiloni birodalmat, lehetővé téve a fogoly népek hazatérését.

Dávid házára és Jeruzsálem lakóira pedig kiárasztom a könyörület és könyörgés lelkét. Zak 12,10 (Ef 2,18; Zsid 10,26–31; Jel 21,15–21) A mondat a János-passióban (Jn 19,37) idézett próféciával folytatódik: „Rátekintenek arra, akit átdöftek, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták, és úgy keseregnek miatta, ahogyan az elsőszülött miatt szoktak.” Reménytelen, hogy az ószövetségi nép egy napon Krisztus keresztje alatt fog megtérni? A babiloni fogságból való szabadulás példája mutatja, hogy Isten nem ismer lehetetlent, amikor népe szabadítására és megváltására vonatkozó ígéretét teljesíti.

Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt! Zsolt 95,6 (ApCsel 3,19; Lk 13,/1–5/6–9; Jel 21,22–27) A zsoltáros azért hív hálaadásra, mert Isten végül teljesítette ígéretét, és bevezette népét Kánaán földjére, noha a nép közben lázadt és ellenszegült, és ezért negyven esztendeig a pusztában kellett bolyongania. A méltatlanná válás, a bűn csak időben hátráltatja, de nem akadályozza meg Isten üdvtervének megvalósulását, az ígéretek teljesülését.

Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez. Meghallotta hangomat. Zsolt 18,7 (Jn 16,26–27; 2Thessz 1,3–12; Jel 22,1–5) A zsoltáros végveszélyben tapasztalta meg, hogy Isten ígérete igaz: „…megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét…” (Jóel 3,5), vagy ahogy Pál apostol tolmácsolja a próféta szavát: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (Róm 10,13) Luther is így tanít: aki állhatatosan kitart az imádságban, az végül meg fogja tapasztalni, hogy „a hívők nem rászedettek”.

Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Ézs 53,6 (1Pt 2,24; Mt 26,59–66; Jel 22,6–15) Az üdvösség ígéretének teljesülésében az az első állomás, amikor felismerjük, hogy Krisztus a mi bűneink ítéletét szenvedte el a kereszten. Ebben ismerhetjük meg Isten irántunk való szeretetét, amely – ha nyitott szívvel fogadjuk – életünk végéig valóságosan fogja munkálni megtérésünket.

Enyém az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek Ura. Hag 2,8 (Lk 12,25–26; Jel 20,11–15; Jel 22,16–21) A próféta szerint eljön az idő, amikor a föld népei megismerik Isten szeretetét, és hálából egész életüket Isten akaratának cselekvésére szentelik, még anyagi javaikat, ezüstjüket és aranyukat is Isten szolgálatának eszközévé teszik. Lehetetlen? Isten minden ígérete lehetetlennek látszik, míg el nem jön a beteljesedés ideje.

Véghelyi Antal