Evangélikusok

„A puzzle széttörik?” – teszi fel „fájdalmas önvizsgálatot követelő válaszkeresésében” a kérdést Gáncs Péter püspöktársam, akinek aggodalmában magam is osztozom, és akinek őszinte helyzetértékelésével teljesen egyetértek.

A „stuttgarti békés kis Magyarországgal” szemben – írja az Evangélikus Élet november 5-i Égtájoló rovatában a püspök – ott áll az októberi „háborús lázban vergődő Budapest”. S míg Stuttgartban, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Pozsonyban vagy éppen Washingtonban mi, magyarok méltó módon emlékeztünk együtt és békében ’56-ra, addig lelki fővárosunk, Budapest utcáin zajlottak a tüntetések, a politikai demonstrációk, a mindenkit megdöbbentő, igencsak diverziógyanús és mára jórészt titkosított hátterű erőszakos cselekmények, s jött a diktatúrára emlékeztető, brutálisra sikeredett rendőri fellépés, könnygáz, gumibot, gumilövedék, kardlap a hátakra. A parlamentben, a médiában pedig az ujjal mutogatás, vádaskodás, hangulatkeltés, bűnbakkeresés, meddő szópárbaj, süketek párbeszéde folyik azóta is. A legdrámaibb kontraszt pedig az volt, hogy egy boldogan, méltán tiszta szívvel ünneplő ország helyett egy megosztott, becsapott, kiábrándult Magyarország gyászolta ’56-ot. Túl nagy volt a beharangozott „sikerpolitika” ára, és ezt az árat sokan fizetjük azóta is.

De a folyamat, a „sikercsinálás” nem most kezdődött el, ennek komoly története van: néhány sötétlő vörös évtized, a hatékony agymosási folyamat, szakértelemmel végzett tömegmanipuláció, egy kis gyökértelenítés, értékdeformáció, „jópofa” ateizmus, néhány apró hazugság, kis porhintés, rá december 5., és itt az eredmény: az ország erkölcsi, anyagi, sőt politikai mélyrepülése, a megosztottság, a gyűlölet, az önzés, és a sort hosszan lehet folytatni… Egy azonban evidens: „valami bűzlik Dániában”. És így jogos Gáncs Péter kérdése: „Vajon összeállhat-e így, ilyen, már önmagukban is repedezett, hasadt darabokból az a bizonyos magyar »puzzle«?”

Advent felé közeledve időszerű hangsúlyozni: az ezen ünnepet meghatározó alapérzés, hangulat a hívő reménység. Hívő reménységgel tekintünk arra, ami itt és most már beteljesült, és szintén hívő reménységgel várjuk azt, aminek még jönnie kell. A váradalom eszkatológiai dimenziója meghatározza, mozgósítja, ösztönzi hitéletünket. Nos, a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) alakuló ülésén, a magyar anyanyelvű evangélikusok első világtalálkozóján összeállt képet is ebből a perspektívából, a hívő reménységéből igyekszem szemlélni és értelmezni.

Hogy összeállhat-e a kép a repedezett, töredezett darabokból? Vállalva az utópiagyártás vagy a naivitás vádját, válaszom csakis a határozott igen lehet. Igen, a részek összeállhatnak. Meggyőződésem, hogy éppen ebben a mai megosztottságban, feszültségben a becsapott, kiábrándult, rossz közérzettel élő embereknek van nagy szükségük egy olyan lelki közösségre, amely vállalja és megéli az egység eszméjét, ahol a sokszínűség, a különbözőség, a saját vélemény becsületes kinyilvánítása, az önazonosság és az emberi méltóság megélése nem akadály, hanem inspiráló gazdagság.

A Maek küldetése talán sohasem volt szükségesebb és aktuálisabb, mint éppen manapság; abban a hazában, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik az emberek, mégsem értik egymást, és ahol a földrajzi közelség ellenére távol élnek egymástól. A Maek legszebb hivatása: a szellem, a hit, az igazság fegyverével szembeszállni minden hazugsággal, kétértelműséggel és hamissággal. Ma esélyünk van egy olyan hiteles életet felmutatni a korrupt világban, mely hosszú időre meghatározhatja egyházaink és magyarságunk jövőjét.

Assisi Szent Ferenccel imádkozva valljuk: „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé! / Ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek, / Ahol sértés, oda megbocsátást, / Ahol széthúzás, oda egyetértést, / Ahol tévedés, oda igazságot, / Ahol kétely, oda hitet, / Ahol kétségbeesés, oda reményt, / Ahol szomorúság, oda örömet.”

A kép mégis összeáll! – ezt határozottan állítom, mert az az alap, amelyre ez a közösség épül, amely egybetartja az egészet, több, mint a nyelv, a történelmi sorsközösség, a hagyomány, a reformátori örökség vagy a hitvallás. Az alap az élő Krisztus. Krisztus, akinek személyét a kereszt jelképezi azon az orosházi „prédikáló képen”, amelyen a kereszt köré, mint vasreszelékek a mágnes köré, rendeződnek a nemzetiszínű részecskék.

Szép az emberi igyekezet, nemes a cél, a szándék, és számomra nem mellékes a szervezeti forma sem, de a leglényegesebb hinni, meglátni, bizonyságot tenni arról, hogy ennek a közösségnek az építője maga a feltámadott, élő Úr Jézus. Aki így imádkozott: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” (Jn 17,11b)

Jézus értünk is imádkozik, s az ő imádsága meghallgatásra talál, ezért hívő reménységgel töretlenül bízom abban, hogy mégis összeáll a kép!

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület