Kultúrkörök

Az Evangélium Színház előadása

Nemes, de nehéz anyagot választott Udvaros Béla rendező, az Evangélium Színház lelke, amikor Szabó Magda drámáját színpadra álmodta. Azért is nehezet, mert meg kellett küzdenie a karakteres, de a nézőt némileg félretájékoztató eredeti cím, A macskák szerdája elveszejtésével; és mondanivalójában súlyos, viszont elnyújtott dialógusaival a dramaturgia törvényeit tekintve kissé túlbeszélt történelmi játékot kellett színre vinnie. Hogy élvezhetővé váljék a szimbólumában is jelentős központi maghoz hasonló bűnmegvallások sora.

Mert a hősök – Domokos főkurátortól Csokonai Vitéz Mihályig és Szilágyi professzortól Lengyel széniorig – akarva-akaratlan mindnyájan vétettek Isten, a közösség vagy saját maguk ellen. S ettől a kisebb-nagyobb bűntől nem lehet olyan könnyen megszabadulni, mint a középkori francia példázatban. (Ott a nép bűneinek engesztelése céljából a pap minden esztendőben ledobott egyházmegyéje legmagasabb tornyú katedrálisából egy macskát, hogy a kövezeten kiontott vérrel tisztára mosasson a szenynyes.) Mert ezeknek a hitre, a szabadságra, a magyar nyelvre és művelődésre fölkent „szenteknek” – a német elleni harcban Debrecen lelkiismerete, Domokos főkurátor állt az élen – nem csupán „szerdájuk” volt, hanem hétfőjük és keddjük is, mi több, csütörtöktől vasárnapig tartó „szabadulási” idejük is.

Annyi volt a bűnük, illetve a rájuk bízott közösségtől átvállalt vétség? Annyi volt a tennivalójuk! Az elviselhetőnél még egy kupaccal több is, amelybe szinte valamennyien csaknem belerokkantak.

Ebben a súlyos, néha reménytelennek látszó, az ország szíveként dobogó várost, a protestáns hitet védő harcban bizony sérültek a jellemek páncéljai is. A „csatatéren” önfeledten csak két szabad szellem szállongott: Udvaros házicseléd (úgy is, mint Domokos főkurátor segítő-rendszabályozó énje) és Ágnes fogadósné, a Csicsogót hírközponttá tevő kocsmáros.

A nem kevés mai tanulsággal szolgáló történelmi játék idején a német (besúgórendszerével, spiclihálózatával, fejedelmi önkényével) minduntalan meg akarta törni, mi több, a kollégium lefejezésével térde akarta kényszeríteni a kálvinista Róma magyarjait – az életmódjukban, tudásukban, közösségi moráljukban megképződött szabadságot. Azok meg bölcsességgel, furfanggal, önmagukba is késsel hasító áldozatvállalással (mi mást szolgált volna Csokonai, a zseni kényszerből való eltávolítása, ha nem ezt) s nemzetvédő célzattal napról napra szétzúzták a rájuk rakandó bilincseket. A cseltől sem visszariadó Domokos főkurátor éleslátásával – sikerrel.

A Szent Bertalan nappalában tehát – a játék pillanatai ezért forróak – a hatalom hazugsága ütközik meg a közösség igazságával. Az író Szabó Magda drámája (ebben föltétlen rokona a Németh László-színműveknek) túlságosan hisz az erkölcsöt számtalanszor körülíró mondat erejében. Csakhogy az olvasmány (kétszer is elolvastam a darabot – kitűnő!) és a színpadon pergő dialógusok között különbség van: ami az egyik esetben élvezetesen jó, az a másikban – főleg a túlmagyarázás, a mindent elmondás statikája miatt – lassítja az összeütközések kibomlását.

A rendező Udvaros Bélának ezzel is szembe kellett néznie, vagyis úgy húznia a darabból, hogy a lényeg ne csorbuljon. Meg is tette ezt, csak nem eléggé, ezért a játékot tekintve a két rész elválik egymástól. Az első rész (noha a von Waldblott főtanácsost színre vivő Lénárt László alakítása a legjobbak közül való) vontatottnak hat, és igazán csak a második felvonásban – a Szent Bertalan nappalában megbúvó éjben – gyorsul fel, kezd izzani a cselekmény.

Újólag meggyőződhettem arról is, hogy a Duna Palota (enyhén szólva) nem a legkorszerűbb színpada – s legkivált a díszletekben és színpadképben látszó szegénység – mennyire hátráltató erő. Ha bizonyos jelenetek kényszerből nem kerülnek a nagy függöny előtti jobb és bal oldali sarokba (bár a kényszernek ellentmondani látszik, hogy a nézőtér felől érkező Udvaros cselédet és Csokonait fogadva a „kifutó” jól működött), akkor a nagyobb, mozgásvariációk sorát is megengedő játéktér föltehetően az alakértelmezésre, a kifejtés ritmusára s a színész és a rendező közötti kapcsolatra is hatással volna.

De – minthogy az Evangélium Színház működése sok egyéb mellett szolgálat is – a „szegény ember vízzel főz” körülmény csak részben tudja hátráltatni a 18. században játszódó üdvtörténet, vagyis a gonosz és a pusztulás előli menekvés példázatos jellegű, helyenként katartikus kibontását. (Van valami fölemelően fájdalmas abban, ahogyan a kollégium mint erős vár vászonra festett képe – a rendíthetetlenséget kellene sugallnia ennek a háttérnek – néha-néha lebegni kezd.)

A harangkondulással is súlyosbított zene (Pacher Gréti) s Huros Anna Máriának – a kényszerű fogyatékosságok ellenére is – hangulatos díszletei és jelmezei méltó keretet adnak a tegnap erkölcsét a ma erkölcsévé tevő példázatnak. Udvaros Béla karakterteremtése és a forrásig (2. rész) fölfejlődő játékritmusa olyan érték, amely nélkül az irodalmilag (is) körülbástyázott történet megmaradt volna a couleur locale körében. De avval, hogy egyetemessé tágult – mindenfajta fenyegetéssel az erkölcsöt, az igazságot szegezve szembe –, más igazságok hordozója is lett.

Ami meglepő: a rövidebb, hetvenperces első rész – a már említett statikusság miatt – sokkal hosszabbnak tűnik, mint a jól pergő, nyolcvanperces második.

Kitűnő alakítások sora jelzi az Evangélium Színház erejét. Bánffy György Domokos főkurátora, ez a rendíthetetlen szikla kívánkozik az élre, de vele egyenrangú Bitskey Tibor (Udvaros házicseléd) plebejus színeket hordozó figuraformálása is. Bánffy fejedelmi képű tanítója saját hitének bástyái közt vergődik („Azt hittem, az intézetet is meg tudom tartani, a kincset is. Isten csak az egyiket hagyta jóvá”), komoly, méltóságteli; ugyanakkor – főképp Udvarossal találkozván – emberi arca, a másik énjében kifejeződő jósága is megmutatkozik. A színész pontosan érzi a váltások karakterét. Bitskey nagy titkok tudója: úgy röpdös szegénylegény szerepében – nem létező cselédkönyvét a szívében hordván –, hogy alig merjük hinni: tudásban is föl akar nőni csodált-kifigurázott főkurátor gazdájához-barátjához.

Lénárt László gőgös és fondorlatos, fennhéjázó és furmányosan engedékeny, egyszóval riasztó rendőrfőtanácsost formázott – erre jó alkalom volt a hosszú jelenet –, von Waldblottja élénk szín a palettán. Buzogány Márta Ágnes fogadósnéja is ilyen szín: élettel teli, kikapós. A Csicsogó kocsmakirálynővé emelte, s avval, hogy a férfiak a lába előtt hevernek, a kollégium fala idegenek által nehezen (vagy sehogy sem) törhető át. Mucsi Sándor ugyancsak vibráló karaktert teremtett (Müller vámigazgató); különösen a kocsma terében zajló „költészetértékelésben” mutatkozott meg egyszerre kint és bent szolgai, ám csak a hatalmat szolgáló lélekállapota.

Kárpáti Tibor hangszínét és arcjátékát változtatva jól birkózott meg az utálatos (Domokos szerint csupán „szerencsétlen”) Szilágyi professzor szerepével. Megejtő, ahogyan „barátja” igazságára – a Csokonai-mentésre – rátalált.

O. Szabó István (Nagy Sámuel udvari ágens) öntudatában is alázkodó gesztusa – amikor von Waldblott főtanácsossal találkozott – a debreceni légkörben baráti kötéssé vált: különösen a Domokossal való együtt éneklésben lehetett érezni, hogy a jogtudomány – amelynek a diktatórikus hatalom nagyon is kis mozgásteret engedélyez – alóli fölszabadultság mily emberi arcot teremtett a Bécsben szenvedőnek.

Rékai Nándor megszeppent, porig alázott besúgója (Bálintffy) és Gyurin Zsolt groteszk Lengyel széniorja eltalált karakter. Bár Szabó Péter alkatához alig tudom Csokonait illeszteni, a fiatal színész lánglelkű lobogással mindent megtett azért, hogy a költő poétai igazsága emberi igazsággá is változzék.

Szakolczay Lajos