A hét témája

Kedves Barátaim! Mások vagyunk. Lehet, hogy már régóta ismertük egymást. De az is lehet, hogy most találkoztunk először. Ezen a hétvégén egyikőtökről kiderült, hogy órákon keresztül ül a számítógép előtt, másvalaki legszívesebben kamerával a kezében tölti az időt, vagy az iskolarádiónak dolgozik.

Én legtöbbször írni szoktam. És nemcsak azért, mert ez a munkám. Hanem azért is, mert szeretem átélni, ahogy a szavak tudósítássá, történetté állnak össze. Egy esemény, egy flekk – röpke pillantás egy gyülekezet életébe. Egy interjú – életszelet négyezer-ötszáz karakterben. Emberek, arcok, mondatok. Ennyi. Ennyi? Nem, ennél sokkal több.

Neked mondom, aki még nem tudja, de esetleg már sejti. És neked, aki tudja, de akit – magamat is beleértve – nem árt emlékeztetni rá. Ha most vagy először médiaműhelyen, azért szeretném a szívedre helyezni, mert talán még soha nem gondolkodtál róla. Te, idősebb – tollforgató, olvasószerkesztő, korrektor; kamerát, diktafont a kezedben tartó; szerkesztő, tördelő – barátom, velem együtt már úgyis tudod a titkot, de azért Pál apostolt idézve hadd mondjam el újra: „…nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért.” (2Kor 4,5)

Azt gondolom, ezért lehetünk szabadabbak, és talán boldogabbak is, mint „világi” társaink. Nekünk nem pártérdekeket kell szem előtt tartanunk, és nem különböző politikai irányzatokat képviselők elvárásainak kell megfelelnünk. Az a teendőnk, hogy – a szakmai követelményekre odafigyelve – témaválasztásunkkal, riportalanyainkkal szembeni hozzáállásunkkal, szóhasználatunkkal közvetítsük az isteni üzenetet.

Ehhez mire van szükség? Valóban látó szemre? Igazán halló fülre? Igen, ezekre is. De leginkább talán tiszta szívre. Persze, mondhatnátok, mi sem könnyebb annál, mint kiállnom ide, és ezt így kimondanom. Megcselekedni – azaz a szívet megtisztítani – annál nehezebb. Ennek ellenére jó néhányan azért neki-nekiveselkednek, hátha sikerül, és minden erejükkel igyekeznek jó emberek, jó keresztények lenni, tökéletesen megfelelni az elvárásoknak.

Ilyen voltam magam is. Szerencsére az egyik legjobb barátom emlékeztetett rá, hogy nem érdemes erőlködnöm, hiszen saját próbálkozásaim így is, úgy is kudarcra vannak ítélve… „Még szerencse – mondta –, hogy nem neked kell igazabbá válnod! »Csupán« annyi a dolgod, hogy engedd a tökéletes Istennek, hogy ő tegyen jobbá és igazabbá, békessége eszközévé.” (…)

A Krisztusra figyelés azonban nemcsak a nehéz órákban fontos, hanem életünk minden percében. Csupán ez segíthet abban, hogy megtaláljuk a helyünket, és azzal foglalkozzunk, ami valóban ránk bízatott.

Ez a folyamat kinél hosszabb, kinél rövidebb ideig tart. Sokszor igen fájdalmas is. Ám mindenképp át kell esni rajta ahhoz, hogy megtörténjen, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)

Gazdag Zsuzsanna