Egyházunk egy-két hete

Igen Tisztelt Országos Presbitérium! Kedves Testvéreim! Úgy gondolom, nemcsak illendő, hanem kötelező is – hasonlóan a zsinathoz – rövid értékeléssel lezárni annak a testületnek az elmúlt időszakban folytatott tevékenységét, amely a jelen törvények szerint a legtöbb döntési kompetenciával, legnagyobb hatáskörrel rendelkezik az egyházkormányzásban. Annál inkább indokolt ez, mert eddig is és a jövőben is ezt a testületet vezeti az ikerelnökség, az elnök-püspök és az országos felügyelő.

Az első szó a köszönet szava. Köszönöm az országos presbitérium minden tagjának egyházszeretetét, hűségét, értékes munkáját, amellyel hozzájárult ahhoz, hogy törvényes rendben végezhessük dolgainkat. Itt köszönöm meg az országos iroda kiváló munkáját is, hiszen ez előfeltétele a presbitérium hatékonyságának. Az iroda jogkövető, színvonalas előkészítő tevékenysége biztos alapot nyújtott a megfelelő testületi döntésekhez. (…)

Tőlem mindig idegen volt az a leegyszerűsített felfogás, hogy a lelkész a spirituális kérdésekért, a nem lelkész vezető pedig a gazdasági ügyekért felel. A lelkész teljes felelősséggel bír a gyülekezetért, egyházmegyéért és így tovább, de hasonló a nem lelkész felelőssége is. Adottság, megállapodás kérdése munkamegosztásuk, természetesen a teológiai munka a hivatásos szakembert igényli. (…)

Figyelembe véve a sokféle munkaágat, az a tény, hogy kevésbé foglalkoztam gazdasági természetű kérdésekkel – beleértve az építészetet, rekonstrukciókat, amelyek jelentős súllyal bírnak –, nem jelenti azt, hogy Prőhle Gergely országos felügyelő ne kaphasson nagyobb szerepet e téren.

Talán még inkább vonatkozik ez a külügyi munkára – mely utódom szakterülete –, amely igen fontos egyházunk kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerében, és amely területen jelentősek a hagyományaink. Ezen belül a másfél évtizedes múltra visszatekintő bajor egyházi kapcsolat egymaga is munkaágsúlyú. Itt jegyzem meg, hogy Révfülöp, Balatonszárszó, a gépkocsipark jól jelzi, hogy megfelelően sáfárkodtunk, maradandó értékeket hoztunk létre a rendelkezésre álló erőforrásokból. (…)

Részben ide tartoznak a magyar–magyar evangélikus kapcsolatok. A jelen ciklus maradandó eredményei közé tartozik a Magyar Evangélikus Konferencia megalakulása. Hiba lenne a Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testülete előkészítő tevékenységét lebecsülni. Az évenkénti konzultációk nélkül nem jöhetett volna létre a Maek. A találkozók bizalomépítő jellegűek voltak a határon túli testvérekkel, a szorosabb együttműködésre szocializáltak, végül – főként az erdélyiek igénye és készsége révén – itt fogalmazódott meg, hogy megérett az idő a cselekvésre. (…)

Maradva a belső egyházi életnél, azokkal a testületekkel foglalkozom elsősorban, amelyekben az elnökségi munkamegosztásban közvetlen feladatom volt. Az értékelés súlypontja a záruló ciklus, de jellemzi a teljes időszakot a rendszerváltozás óta.

Kétségkívül az iskolaügy volt számomra az első számú prioritás. Bár az elnevezést illetően a zsinat nem állította vissza az egyetemes és iskolafelügyelő címet, de valójában ezt így kezelték az egyházban. Ezt erősítette, hogy tíz éven keresztül, amíg nem döntöttünk úgy, hogy elnökségi tag ne vezessen országos bizottságot, az oktatási bizottság elnöki teendőit is elláttam.

Nem diadalmenet, de sikertörténet az evangélikus iskolarendszer újjászervezése. Nem hiszem, hogy érdemes lenne most azt vitatni, hogy egyszerűen csak éltünk a törvények adta lehetőségekkel, vagy sokak munkája, ügyszeretete is kellett, hozzájárult ahhoz, hogy iskoláink ismét megbecsült intézményei legyenek az oktatásügynek. Magam az elmúlt két évtized talán legjelentősebb, jövőbe mutató, jövőt építő eredményének tartom óvodáink, általános és középiskoláink, kollégiumaink megszervezését és a hitoktatás fejlesztését – beleértve a hitoktatóképzést is. (…)

Mozgalmas volt az egyházi média alakulása, fejlődése is az elmúlt másfél-két évtizedben. Nagy szó, hogy jelen voltunk, vagyunk az írott és elektronikus sajtó minden szegmensében. A megítélés, a minőséget tekintve is, alapvetően pozitív, de eltérő a különböző médiumokat vizsgálva.

A zászlóshajó az Evangélikus Élet, amely már a rendszerváltozást közvetlenül megelőzően és különösen azt követően igyekezett lépést tartani az egyházi változásokkal. Az elmúlt ciklusban pedig jelentős megújulást produkálva komoly megbecsülést szerzett az egyházban és az egyházi lapok között is. Sokszínűségét, nyitottságát, ugyanakkor markáns lutheránus karakterét nagyra értékelik.

A Lelkipásztor színvonalasan elégíti ki a szakfolyóirat iránti igényt.

A Credo fontos küldetést töltene be, értékei kétségtelenek, de jelenleg nem tudja – a mai körülmények között – az egykori Diakónia szerepét átvenni.

Tematikusan az elektronikus médiában is jelen vagyunk, de főként a televíziós műsorok terén nem lehetünk igazán elégedettek. Evangélikusoknak szóló képes újság – így jellemezhetnénk az Örömhír adásait, amely tehát egyfajta igénynek megfelel, de többre lenne szükség. Pozitívabb a rádióműsorok megítélése.

Véleményem szerint jó döntés volt a Luther Kiadó megalapítása, de – talán a hely szelleme miatt is – nem vált igazán önállóvá. Ezt az alapító nem is tette egyértelműen lehetővé. Így tevékenységében keveredtek az országos irodához tartozó sajtóosztály és az önálló kiadó elemei, és ez főként a gazdálkodásban okozott zavarokat. Sok erőfeszítés történt a kiadó érdekében; remélhető, hogy a következő ciklusban ez majd kamatozik.

Számomra öröm volt tehetséges, fiatal emberekkel együtt dolgozni az egyházi sajtóban. Az egyik legfontosabb kitörési pontnak tartottam és tartom ezt annak érdekében, hogy egyházunkat ismét megillesse az értelmiségi egyház, az Ige egyháza pozitív minősítés.

Egyházon belül is kevésbé ismert, hogy milyen jelentős fejlődésen ment keresztül az egyház diakóniai tevékenysége. Ezen a területen is, mint az oktatásban, reális, jelentős társadalmi igényt elégít ki az egyház, ugyanakkor küldetését kifejező munkát vállal. (…)

Távlatilag a diakóniai szolgálat önállóvá válása is elképzelhető, főleg ha sikerül megvalósítani a többfunkciós egészségügyi centrumot, ami jelenleg az egészségügy átalakítása miatt bizonytalanná vált. (…)

Mai hektikus közéletünkben különösen érzékeny témává vált egyház és politika viszonya. Érthető a politika mindenkori törekvése, hogy megnyerje céljainak az egyházat. A végzetesen megosztott, polarizálódó társadalomban az egyháznak a megbékélést, a konszenzuskeresést, mindenfajta gyűlölködés elutasítását kell képviselnie, nem kerülhet egyik vagy másik oldalra. Természetesen lelkészek és hívek képviselhetnek különböző politikai gondolkodást, de nem oszthatják meg a gyülekezetet, főleg nem helyettesíthetik politikummal az evangéliumot. Tanulnunk kell a pluralizmust, mások nézetének a tiszteletben tartását. (…)

Kedves Testvéreim! Őszintén hiszem és remélem, hogy a következő ciklussal, 2007–2012 között új korszakába lép a Magyarországi Evangélikus Egyház. Ezt jelzik a strukturális és a velük együtt jelentkező funkcionális változások. A zsinat – az 1991 és 2006 közötti három egymást követő periódussal – befejezte működését; új irányító szervezetet hozott létre a korábbi közgyűlésből és zsinatból. Ezzel teljessé vált a rendszerváltozás – tegyük hozzá: a nemzedékváltás is – egyházunkban. (…)

Nemcsak az intézményrendszerek épültek ki, hanem megújult a gyülekezetek élete is; számos templommal, egyéb létesítménnyel gazdagodtunk, megalapoztuk a holnap egyházát. Megmaradt a szükséges, egészséges kontinuitás, de volt cezúra is működésünkben. Bizonyos, hogy többet is tehettünk volna; ennyi tellett, ezért is hálát kell adnunk az Úristennek.

Sok gyanakvás, bizalmatlanság kísérte az elmúlt másfél évtizedben az egyházi változásokat. Magam mindig a tények jelentőségét emeltem ki, melyek többek között személyi változásokban jutottak kifejezésre. Azt, hogy többen a tények ellenére nem birkóztak meg a lelkükben táplált, a múltban gyökerező bizalmatlansággal, szeretettel próbáltuk kezelni, remélve, hogy ha lassan is, de általánossá válik az oldódás, és mindenki a teendőkre koncentrál.

Magam hálás vagyok az Úristennek – és nem foglalkozom mérlegeléssel – azért, hogy életem utóbbi szakaszában, az elmúlt két évtizedben munkám egyik legfőbb területe lett az egyházi szolgálat. Minősítése nem az én feladatom, és főleg nem ebben az összefoglalásban. De arra büszke vagyok, hogy nemzedékemmel, lelkészekkel és nem lelkészekkel minden kétely ellenére biztosítottuk a törvényességet az egyházban, a zsinat szabad működését, végül a törvényes, szükséges, zökkenőmentes nemzedékváltást. Hivatalos szolgálatom befejeztével ez válik tejessé. Az Úristen kegyelme, hogy minden korábbi megpróbáltatás, gond ellenére mind a püspöki, mind a felügyelői kar, a teljes egyházkormányzás megújításához adott olyan személyiségeket, akik méltán elnyerhették az egyházi közvélemény bizalmát. Ebbe a sorba kapcsolódott be utódom, Prőhle Gergely, akinek szolgálatához kérem Isten segítségét és mindazon egyházi személyiségek és testületek együttműködését, akik nélkül nem dolgozhattam volna eredményesen, mert csoportmunka ez a javából.

Nehéz tizenhét év – az egyházkerületi felügyelői esztendőkkel együtt tizenkilenc év, a Testvéri Szó hőskorát tekintve huszonegy év – lényegét, fordulatait néhány percben összefoglalni; de az átmenet szépségéből talán sikerült valamit visszaadnom.

Amikor hálás szívvel, ismételten megköszönöm mindazok segítségét, akik huszonegy év alatt hozzájárultak munkámhoz, legyen szabad személy szerint is megemlítenem azokat a püspököket, akiknek rövidebb-hosszabb ideig az ikerelnökségben szolgatársa lehettem: Nagy Gyula, Harmati Béla, Szebik Imre, Ittzés János.

Köszönöm.