Élő víz

Hiába minden, be kell látnunk: vannak még csodák. Aznap egymásra mosolyogtak az emberek a pesti utcán. Igen, az idegenek is, nemcsak a szerelmesek és az örök optimisták. Ritka látvány… Kicsit szégyenlős, bátortalan – de kétségtelen tény, hogy mosoly volt az arcokon.

Ám a „csodák” ezzel még nem értek véget. Hamar jött a busz, nem állt dugóban a város, és a mozgólépcsőn sem lökött rajtam senki egy nagyot a hátizsákjával. Időben odaértem a kezelésre, s elrepült a máskor csigalassúsággal vánszorgó húsz perc. A rendelőből kilépve pedig azt éreztem: talán elhagy már végre hűséges kísérőm, a fájdalom. Az aluljáróban nem szórólapot osztottak aznap, hanem mogyorókrémes Túró Rudit, megkérdezvén, hogy lennék-e kedves elfogadni egyet… Mondom, a csodák napja volt.

A körúti házak nem tűntek annyira szürkének, a nyitott ablakokban itt-ott emberek álltak, levegőztek. Délidőben a Ráday utca padjain nem maradt üres hely; zsibongás vette birtokba a tereket. Valami izgatottság futott végig a városon. Mintha mindenki kapott volna egy SMS-t attól, akire egész nap gondolt. Még az égnek is más színe volt naplementekor a Moszkva tér felett.

A meteorológia történetébe ez a nap valószínűleg a „globális felmelegedés hatására bekövetkezett újabb melegrekord” címszó alatt fog bevonulni – ám ez akkor ott, az utcán senkit sem érdekelt… Sokkal fontosabb tennivalók akadtak annál, mint nevet adni a jónak, úgymint: belefeledkezni ebbe a novemberi tavaszba, és jó mélyen belélegezni a váratlan tavaszillatot. Engedni, hogy eggyé válj vele; s íme: már részévé váltál, és részeddé vált az öröm, a jó is. Nem belőled fakad, de kaptál belőle – pont annyit, hogy átjárjon, és már adhass is belőle tovább.

A hőmérő 20 fokot mutatott. Ragyogott a nap, déli szél fújt. És a novemberi nyárban azt üzente valaki: még tartogat számunkra meglepetést. Ennél is nagyobbat, szebbet. Sokkal szebbet.

K. D.