A közelmúlt krónikája
Hatvanéves fájdalom
Hatvan éve, 1946 novemberének második vasárnapján a györkönyi német ajkú evangélikusok százötven éves templomukért adtak hálát az egyház Urának. Örömük azonban nem tarthatott sokáig. Már másnap hajnalban sok házból sírás hallatszott. A kitelepítésre ítélt családokat álmukból verték fel, fél órát adva nekik, hogy összecsomagolják a legszükségesebb holmijaikat…
Hiába vallották magukat magyar nemzetiségűnek, papírjaikat a hatalom meghamisította, menniük kellett. Három napig a szomszéd falu vasútállomásán, marhavagonokban várták, hogy megkönyörül-e rajtuk a hatóság vagy az Úristen. Voltak, akik éjszakánként hazaszöktek élelemért, ruháért, többen közülük visszatérés helyett elrejtőztek a környéken. Amikor a faluban csütörtök este hírül vették, hogy elindult a szerelvény, meghúzták a harangokat. Hátha még hallják az útra kelők. Talán utoljára.
Így kezdődött. Akiket elvittek, azokra nem várhatott testvéri fogadtatás német földön, a háború utáni nyomorúságban. Akik maradtak, azok még sokáig rettegtek, nem tudván, hogy mikor, milyen névsor alapján és hova indul a következő vonat. Az utolsó csoportot 1948 márciusában indították útnak a faluból.
Voltak, akik soha többé nem láthatták viszont a szülőföldjüket. Többeknek azonban megadatott, hogy később hazalátogassanak, érezve azt a fájdalmat, hogy akinek két hazája van, annak valójában nincs egy sem. Voltak olyanok is, akik többszöri visszatoloncolás után mégiscsak sikeresen hazaértek, és visszamerészkedtek a környéken bujkálók is. Néhány család vissza tudta vásárolni egykori házát, de akadt olyan is, aki haláláig a szomszédból nézte sajgó szívvel a régi portáját. A sebek azóta is fájnak; az emlékek máig könnyeket fakasztanak.
Nem csoda hát, hogy a kitelepítés hatvanadik évfordulóján, ez év november 13-án – ahogy a népnyelv mondja: „búcsú hétfőjén” – megtelt az emlékezőkkel az immár kétszáztíz éves templom. Megható volt, amikor az egyházmegye esperese, Szabó Vilmos Béla Ruth könyvének első fejezetét felolvasva elmondta, hogy sorstársként áll a gyülekezet előtt. Szüleit egykor magyarságuk miatt telepítették át a határ túloldaláról a trianoni határok közé szorított Magyarországra.
Az istentisztelet után a templom falán elhelyezett emléktábla köré gyűltek a jelenlevők. A márványlapon két nyelven ez a felirat olvasható: „»Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de nem pusztulunk el.« 2Kor 4,9. A kitelepítés 60. évfordulóján az igazságtalanul meghurcoltakra és Isten gondviselő szeretetére emlékezik a Györkönyi Evangélikus Gyülekezet.”
Avatóbeszédében dr. Józan-Jilling Mihály, a Tolna Megyei Német Kisebbségi Önkormányzatok Szövetségének elnöke, Györköny szülötte beszélt a történelmi igazságtalanságról, majd – mint az Országos Német Önkormányzat alelnöke – elsőként koszorúzta meg az új emléktáblát. Elhelyezte koszorúját az egyházmegye, a helyi önkormányzat és a kisebbségi önkormányzat, az általános iskola és a gyülekezet is.
A megemlékezés az esti órákban folytatódott a művelődési házban, az evangélikus gyülekezet és a helyi német kisebbségi önkormányzat irodalmi összeállításával. Az est végén gyertya gyúlt a kitelepített családok névsora előtt a meghurcoltak emlékére, gondolva mindazokra is, akiket bárhol a világon bármilyen okból igazságtalanul üldöztek el otthonukból, földjükről.
Dr. Zsednai Józsefné