Evangélikusok

„Legjobban Jézust szeretem. Ő tölti be az életem. Szerettem őt szolgálni. Szeretlek téged, gyermekeimet és unokáimat, boldog vagyok velük. Szerettem a gyülekezetet és szegény magyar hazámat. Egész életemet az Isten kezébe teszem. Az Isten nevében, a feltámadás reményében temessetek el” – ez a megrendítő hitvallás Roszík Mihály kórházi betegágyán hangzott el hitvese és szerettei körében azon az „utolsó előtti” napon, amikor kedves énekét (Jézusom, Krisztusom, én szerelmesem! – EÉ 381) szlovákul és magyarul énekelve, kedves igéit idézve, imádkozva már csak egy lépés választotta el őt attól, hogy szeretett Megváltója elé álljon.

Az áldott lelkipásztori út Szarvasról indult. Roszík Mihály 1922. július 10-én egy szegény család hetedik gyermekeként született. Rengeteget fáradozó szülei a nehéz idők ellenére egymás után íratták be gyermekeiket a Szarvasi Evangélikus Főgimnáziumba. Tizenhét éves volt, amikor egy ifjúsági bibliaóra és az azt követő egész éjszakai nyugtalanság után felkereste lelkészét, majd az együtt imádkozásban megerősödve vett egy Károli-Bibliát és egy Útmutatót; ezzel „kezdetét vette a Krisztussal való élet”.

1943-ban lett a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Soproni Hittudományi Karának a hallgatója, majd 1947. szeptember 14-én Ordass Lajos püspök lelkésszé szentelte Szarvason. A püspök figyelmeztetése, mely szerint a lelkészi eskü teljes életodaadást követel, és szentelési igéje – „Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,62; Károli-fordítás) – mélyen és egész életre szólóan bevésődött Roszík Mihály szívébe. Az az ige pedig, amelyről felszentelése után először prédikált Tessedik Sámuel szószékén, lelkészi hitvallása lett ötvenkilenc éven keresztül: „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.” (1Kor 2,2; Károli-fordítás)

Szolgálata első éveiben Nagyszénáson, Szarvason, Budavárban, Pilisen, Budafokon dolgozott hitoktatóként, káplánként. 1950 februárjában a budavári templomban kötött házasságot Glazewski Melittával, aki a budavári gyülekezet tagja volt. Frigyüket Sréter Ferenc áldotta meg. Feleségével igaz társra és munkatársra leltek egymásban; ötvenhét évig éltek együtt.

A gondviselő Isten 1952 nyarán vezette először Albertibe, helyettesíteni. A bibliaórán, látva a hívek kezében a szarvasi énekeskönyvet, a „Jézusom, Krisztusom…” kezdetű éneket kezdte énekelni szlovákul. Ekkor az egyik testvér megkérdezte tőle: „Beszél szlovákul?” „Igen, szarvasi vagyok” – hangzott a válasz. Az idős testvér erre azt mondta: „Akkor ön itt lesz eltemetve…!” Ez ötvennégy évvel ezelőtt hangzott el; az idős testvérnek igaza lett…

A Tranoscius kegyességén felnőtt, komoly hagyományokkal rendelkező alberti gyülekezetben 1952 októberében lett helyettes lelkész Roszík Mihály, beiktatására pedig 1953 februárjában került sor.

Nyomasztó körülmények között, elnyomás alatt élt ekkor egyházunk népe. Beszolgáltatás, magas adó, a békekölcsön jegyzésének kényszere, állami, tanácsi és pártfunkcionáriusokkal – olykor az egyházi felsőbbséggel – való küzdelem, titokban, az éjszaka leple alatt végzett keresztelési, esketési szolgálatok: ez jellemezte a mindennapokat. Miska bácsi minderre és felsőbb vezetők időnkénti zaklatásaira, fenyegetéseire hol humorral válaszolt, hol bátran szembeszállt velük, azzal a biztos tudattal, amelyet nem félt hangoztatni sem: „Az egyházon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat!”

A gyülekezet el volt adósodva, a kassza üres volt. És ekkor elkezdődött a csoda, amely megmutatta, hogy a hűséges lelkipásztori munka Isten áldásával és a gyülekezeti tagok segítségével milyen gyümölcsöket teremhet… Miska bácsi negyvenhét (!) éven keresztül minden vízkereszt ünnepétől hat-nyolc héten át végiglátogatta az evangélikus családokat. Sokan visszajöttek a gyülekezet közösségébe, sokan kezdtek naponta az Útmutató szerint is Bibliát olvasni, s a szolgálatok nyomán lelki és anyagi téren is megkezdődött a növekedés.

A gyülekezeti munka mellett a lelkész gondjaira bízták a szeretetotthont is, amelyben kezdetben öten laktak – ugyanolyan nagy szegénységben, mint a gyülekezet. A diakóniai lelkész kérésére, helyi tanácsi vezetőkkel kötött egyezség alapján otthont adnak tizenöt olyan testvérnek, akiket kitelepítettek a Hortobágyra. Ezzel vette kezdetét a szeretetotthon bővítése. Az intézmény először tizennyolc, később harminc, 1988-ban pedig már ötvenkét fő befogadására vált alkalmassá.

A lelki építkezés mellett gyülekezeti épületek sora épült meg Roszík Mihály öt évtizedes szolgálati ideje alatt. Valami egészen különös tehetsége volt Miska bácsinak a szervezéshez, merész, hosszú távú tervei megvalósításához. Nem ismert lehetetlent. Így nyílt meg a visszakapott egyházi ingatlanok révén a négy csoporttal, százharminc gyermekkel működő óvoda. Mindössze száz nap alatt megépült az alsó tagozat számára a négyosztályos iskola, majd az újabb négy tanterem a felső tagozatnak. Átadták a tornacsarnokot, majd az iskolaigazgatói szolgálati lakást is. Közben hazai és külföldi gyülekezeti, ifjúsági csoportok leltek otthonra a gyönyörű vendégházakban, és természetesen nem maradt el a templom külső és belső renoválása, az orgona javítása vagy a ravatalozóépítés sem.

Megbecsültségét jelzi, hogy 2002. augusztus 20-án ő lett Albertirsa első díszpolgára, aki úgy léphetett a gyülekezet elé, hogy sok esetben a negyedik és ötödik generációját ismerte egy-egy családnak. Testvéri szeretete, amely mindig erősebb volt az indulatoknál, és amely kész volt békejobbot nyújtani, vendégszeretete, humora, gyülekezeti feljegyzései, lelkészi munkanaplója, hatezer leírt igehirdetése, hazafisága azt az ígéretet teljesítette be, amelyet első albertirsai munkanapján az Útmutató igéjében kapott: „Megáldalak téged, és áldás leszel.” (1Móz 12,2)

Az aktív gyülekezeti szolgálattól való elköszönés után, meggyengült testi ereje ellenére is boldogan végezte az igazgatótanácsban, a szeretetotthonban, az iskolai hitoktatás területén adódó feladatokat. Betegségei idején, álmatlan éjszakákon át emlékezetében utcáról utcára, házról házra járva vitte imádságban Ura elé drága nagy lelki családjának tagjait, híveit – csakúgy, mint hat gyermekét, a gyermekek családját és a huszonegy unokát, akiknek ő a példaképük.

Roszík Mihály evangélikus lelkipásztor áldott, hűséges életén november 9-én beteljesedett: „Elvisz, elsegít engem a célhoz, / Ő, a győzelmes hű vezér, / Ő, a győzelmes hű vezér.” (EÉ 459,1)

Solymár Péter