Evangélikusok

„Legjobban Jézust szeretem. Õ tölti be az életem. Szerettem õt szolgálni. Szeretlek téged, gyermekeimet és unokáimat, boldog vagyok velük. Szerettem a gyülekezetet és szegény magyar hazámat. Egész életemet az Isten kezébe teszem. Az Isten nevében, a feltámadás reményében temessetek el” – ez a megrendítõ hitvallás Roszík Mihály kórházi betegágyán hangzott el hitvese és szerettei körében azon az „utolsó elõtti” napon, amikor kedves énekét (Jézusom, Krisztusom, én szerelmesem! – EÉ 381) szlovákul és magyarul énekelve, kedves igéit idézve, imádkozva már csak egy lépés választotta el õt attól, hogy szeretett Megváltója elé álljon.

Az áldott lelkipásztori út Szarvasról indult. Roszík Mihály 1922. július 10-én egy szegény család hetedik gyermekeként született. Rengeteget fáradozó szülei a nehéz idõk ellenére egymás után íratták be gyermekeiket a Szarvasi Evangélikus Fõgimnáziumba. Tizenhét éves volt, amikor egy ifjúsági bibliaóra és az azt követõ egész éjszakai nyugtalanság után felkereste lelkészét, majd az együtt imádkozásban megerõsödve vett egy Károli-Bibliát és egy Útmutatót; ezzel „kezdetét vette a Krisztussal való élet”.

1943-ban lett a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Soproni Hittudományi Karának a hallgatója, majd 1947. szeptember 14-én Ordass Lajos püspök lelkésszé szentelte Szarvason. A püspök figyelmeztetése, mely szerint a lelkészi eskü teljes életodaadást követel, és szentelési igéje – „Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,62; Károli-fordítás) – mélyen és egész életre szólóan bevésõdött Roszík Mihály szívébe. Az az ige pedig, amelyrõl felszentelése után elõször prédikált Tessedik Sámuel szószékén, lelkészi hitvallása lett ötvenkilenc éven keresztül: „Mert nem végeztem, hogy egyébrõl tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettrõl.” (1Kor 2,2; Károli-fordítás)

Szolgálata elsõ éveiben Nagyszénáson, Szarvason, Budavárban, Pilisen, Budafokon dolgozott hitoktatóként, káplánként. 1950 februárjában a budavári templomban kötött házasságot Glazewski Melittával, aki a budavári gyülekezet tagja volt. Frigyüket Sréter Ferenc áldotta meg. Feleségével igaz társra és munkatársra leltek egymásban; ötvenhét évig éltek együtt.

A gondviselõ Isten 1952 nyarán vezette elõször Albertibe, helyettesíteni. A bibliaórán, látva a hívek kezében a szarvasi énekeskönyvet, a „Jézusom, Krisztusom…” kezdetû éneket kezdte énekelni szlovákul. Ekkor az egyik testvér megkérdezte tõle: „Beszél szlovákul?” „Igen, szarvasi vagyok” – hangzott a válasz. Az idõs testvér erre azt mondta: „Akkor ön itt lesz eltemetve…!” Ez ötvennégy évvel ezelõtt hangzott el; az idõs testvérnek igaza lett…

A Tranoscius kegyességén felnõtt, komoly hagyományokkal rendelkezõ alberti gyülekezetben 1952 októberében lett helyettes lelkész Roszík Mihály, beiktatására pedig 1953 februárjában került sor.

Nyomasztó körülmények között, elnyomás alatt élt ekkor egyházunk népe. Beszolgáltatás, magas adó, a békekölcsön jegyzésének kényszere, állami, tanácsi és pártfunkcionáriusokkal – olykor az egyházi felsõbbséggel – való küzdelem, titokban, az éjszaka leple alatt végzett keresztelési, esketési szolgálatok: ez jellemezte a mindennapokat. Miska bácsi minderre és felsõbb vezetõk idõnkénti zaklatásaira, fenyegetéseire hol humorral válaszolt, hol bátran szembeszállt velük, azzal a biztos tudattal, amelyet nem félt hangoztatni sem: „Az egyházon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat!”

A gyülekezet el volt adósodva, a kassza üres volt. És ekkor elkezdõdött a csoda, amely megmutatta, hogy a hûséges lelkipásztori munka Isten áldásával és a gyülekezeti tagok segítségével milyen gyümölcsöket teremhet… Miska bácsi negyvenhét (!) éven keresztül minden vízkereszt ünnepétõl hat-nyolc héten át végiglátogatta az evangélikus családokat. Sokan visszajöttek a gyülekezet közösségébe, sokan kezdtek naponta az Útmutató szerint is Bibliát olvasni, s a szolgálatok nyomán lelki és anyagi téren is megkezdõdött a növekedés.

A gyülekezeti munka mellett a lelkész gondjaira bízták a szeretetotthont is, amelyben kezdetben öten laktak – ugyanolyan nagy szegénységben, mint a gyülekezet. A diakóniai lelkész kérésére, helyi tanácsi vezetõkkel kötött egyezség alapján otthont adnak tizenöt olyan testvérnek, akiket kitelepítettek a Hortobágyra. Ezzel vette kezdetét a szeretetotthon bõvítése. Az intézmény elõször tizennyolc, késõbb harminc, 1988-ban pedig már ötvenkét fõ befogadására vált alkalmassá.

A lelki építkezés mellett gyülekezeti épületek sora épült meg Roszík Mihály öt évtizedes szolgálati ideje alatt. Valami egészen különös tehetsége volt Miska bácsinak a szervezéshez, merész, hosszú távú tervei megvalósításához. Nem ismert lehetetlent. Így nyílt meg a visszakapott egyházi ingatlanok révén a négy csoporttal, százharminc gyermekkel mûködõ óvoda. Mindössze száz nap alatt megépült az alsó tagozat számára a négyosztályos iskola, majd az újabb négy tanterem a felsõ tagozatnak. Átadták a tornacsarnokot, majd az iskolaigazgatói szolgálati lakást is. Közben hazai és külföldi gyülekezeti, ifjúsági csoportok leltek otthonra a gyönyörû vendégházakban, és természetesen nem maradt el a templom külsõ és belsõ renoválása, az orgona javítása vagy a ravatalozóépítés sem.

Megbecsültségét jelzi, hogy 2002. augusztus 20-án õ lett Albertirsa elsõ díszpolgára, aki úgy léphetett a gyülekezet elé, hogy sok esetben a negyedik és ötödik generációját ismerte egy-egy családnak. Testvéri szeretete, amely mindig erõsebb volt az indulatoknál, és amely kész volt békejobbot nyújtani, vendégszeretete, humora, gyülekezeti feljegyzései, lelkészi munkanaplója, hatezer leírt igehirdetése, hazafisága azt az ígéretet teljesítette be, amelyet elsõ albertirsai munkanapján az Útmutató igéjében kapott: „Megáldalak téged, és áldás leszel.” (1Móz 12,2)

Az aktív gyülekezeti szolgálattól való elköszönés után, meggyengült testi ereje ellenére is boldogan végezte az igazgatótanácsban, a szeretetotthonban, az iskolai hitoktatás területén adódó feladatokat. Betegségei idején, álmatlan éjszakákon át emlékezetében utcáról utcára, házról házra járva vitte imádságban Ura elé drága nagy lelki családjának tagjait, híveit – csakúgy, mint hat gyermekét, a gyermekek családját és a huszonegy unokát, akiknek õ a példaképük.

Roszík Mihály evangélikus lelkipásztor áldott, hûséges életén november 9-én beteljesedett: „Elvisz, elsegít engem a célhoz, / Õ, a gyõzelmes hû vezér, / Õ, a gyõzelmes hû vezér.” (EÉ 459,1)

Solymár Péter