Keresztény szemmel

Csak akkor van esélyünk arra, hogy adventet éljünk, ha képesek vagyunk megszabadulni a győzelem, a hatalom mámorától vagy egyedül jónak ítélt, önző akaratunk érvényesítésétől.

Energiáinkat most kizárólag arra érdemes fordítanunk, hogy rányissuk az ajtót másokra, és tudjunk örülni azoknak is, akik hozzánk érkeznek. Éljük át újra a látogatás élményét! A kopogtatás, a zörgetés és a váratlan csengetés nélkülözhetetlen „kellékei” az adventi napoknak. Erre figyelmeztetnek a fenyővel feldíszített kopogtatók, a kivilágított bejáratok, kapuk és erkélyek is.

Hihetetlenül fontos része életünknek az, ha megérkezünk másokhoz, vagy ha ajtót nyitnak ránk.

Kevés olyan gyógyító tevékenység létezik, mint a küszöbök átlépése. Micsoda ajándék a mostani szürke, ködös napokban, ha szemtől szemben állva elmondhatjuk egymásnak az elmúlt időszak élményeit, sikereit vagy akár kudarcait! Gyógyulni és újat kezdeni akkor lehetséges, ha figyelem és érdeklődés kíséri munkánkat, személyünket és életünket egyaránt. Ez a pozitív és természetes gesztus elveszőben van adventbe induló közösségeinkben. A jóízű kommunikáció hiányában élünk ma.

Éppen itt az ideje annak, hogy fordítsunk ezen a tendencián. Érdemes számba vennünk azokat az ismerőseinket vagy hozzátartozóinkat, akiknek igazi fénysugarat jelentene, ha ajtót nyitnánk rájuk, és a beszélgetés közben egyszer sem néznénk nyugtalanul az óránk számlapjára, hanem türelmes hallgatással ajándékoznánk meg őket.

Sajnos a régi korok szép szokásai egyre távolabb vannak tőlünk. A legtöbbször már csak hamis és elüzletiesedett formában jelennek meg adventi vásárainkon azok a néphagyományok és ünnepi szokások is, amelyek az előttünk élt nemzedékek életének még nagyon is fontos részei voltak. Az énekek ismerete hiányos; a bibliai történetek naponkénti olvasása, de maga az adventi imádkozás is elmarad. A legtöbb családban talán csak annyi történik, hogy gyertya és koszorú kerül az asztalra; ezek legalább jelzik, hogy ebben az időszakban mindent egy kicsit másképpen kellene megélnünk.

Nagyon elevenen élnek bennem gyerekkorom adventjei. Friss házi sütemény azért kell, mert ilyenkor bárki jöhet; az újborból is elöl kell tartani egy kicsit, mert nagy öröm megkínálni a vendéget belőle… De a friss sütőtök illatát sem lehet nélkülözni; hozzátartozik az egyre karácsony felé közeledő napokhoz, a hosszú téli estékhez. Az idei dió, mák vagy a zsineggel felkötözött szőlő is finom adventi csemegék. Talán nem is annyira az önellátás biztosítása volt a cél, hanem az, hogy meg tudjuk kínálni a váratlan vendéget. A tudat, hogy bármikor látogató érkezhet hozzánk, meghatározta számunkra az adventi időszakot.

Csak akkor van esélyünk arra, hogy adventet éljünk, ha megkeressük a mi mai életritmusunknak megfelelő adventi szokásokat. Ne idegenkedjünk a csendesebb élettől, ha ezt szeretnénk mostanában megtapasztalni. Ne maradjunk távol egymástól, ha egyértelműen közelségre vágyunk. Ne szégyelljük kimondani a köszönet, a hála vagy az öröm szavait, ha körülöttünk már régóta sokan nélkülözik őket.

Adventben ápolnunk kell a saját lelkünket is. Ehhez az időszakhoz hozzátartozik a zenehallgatás és a versolvasás – önmagunk gyönyörűségére. De hozzátartoznak a közös programok is, amelyek életerőt ajándékozhatnak másoknak. A zajos és nyugtalan környezetben béketeremtők és nyugalmat árasztó társak lehetünk. Magatartásunkkal tudatosan felléphetünk az ellen a ma hódító létforma ellen, amelynek képviselője kizárólag önmagával és a saját érdekeivel törődik. A durva, indulatos szavak terjedését megakadályozhatja finom és halk szavunk, türelmünk és figyelmességünk. Miért ne tehetnénk adventi programunkká mindezt?

A személyes adventi ünneplés a legkisebb dolgok terén hat a legeredményesebben. A hangos és nagy szavak mögötti üresség legalább olyan fájdalmas, mint az üres ígérgetés és a felszínes bőbeszédűség mögött meghúzódó lelki sivárság. Mai advent lehet az is, ha rászánjuk végre magunkat egy olyan telefonhívás lebonyolítására vagy egy olyan e-mail megírására, amelyre már hónapokkal ezelőtt sort kellett volna kerítenünk.

De a látogatás eredeti ízét csak a személyes ajtónyitás és a közvetlen találkozás alkalmával tapasztalhatjuk meg. Csak akkor van esélyünk átélni az adventi időt, ha magunk is felfedezzük a látogatás alkalmának különlegességét. A Zakariás énekében (Lk 1,68–79) felcsendülő adventi dallam és üzenet ma is bátorít minket: engedjük, hogy bennünket is meglátogassanak a nagy ünnepi időszak előtt! Jézus érkezése éppen azt hozza el számunkra, amire a leginkább szükségünk van a mai korra jellemző, felfokozott tempójú és ezer feszültségtől terhes életvitel mellett. Kivezető utak lázas keresése, beboruló ég az életünk felett, egymásnak feszülő indulatok, a jövőtől való egzisztenciális félelmek – mindre csak ez a gyógyító látogatás kínál megoldást.

Adventben nem a saját erőnk és képességünk hangsúlyozása és védelme a fontos, hanem a hozzánk érkezőé. Az egyházban sem szabad öncélú csatákat vívnunk vagy egyedül a számunkra kedvező lehetőségekért és rövid távú érdekekért elkeseredett küzdelmet folytatnunk. Komolyan kellene vennünk advent üzenetét.

A lényeges tartalom most az egyetlen igazi látogatás. Valójában csak meg kellene hallanunk és el kellene fogadnunk, hogy Jézus pontosan azt nyújtja nekünk, amit mi magunk képtelenek vagyunk elérni. Meglátogat minket. Látogatása kizárólag szeretetből történik. Úgy jön, mint a felkelő nap fénye a kilátástalan sötétbe. Bevilágítja az utat, amelyen járnunk kell. És távoli fényt is gyújt. Olyan fényt, amely szembeszáll a végső sötétséggel. Látogatása belső békét teremt bennünk, és ezáltal képessé tesz a béke megteremtésére környezetünkben is. Ez a látogatás pontosan úgy történik, ahogyan az ősi ének tanítja nekünk: „Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” (Lk 1,78–79)

Szabó Lajos