Kultúrkörök

Harmincnyolc írás az egyháztörténet legjobb prédikátoraitól, továbbá a magyar és egyetemes irodalom főszereplőitől egyazon igeszakasz alapján (2Timóteus 4,13: „Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz…”). Újabb fajsúlyos gyűjtemény, melynek olvasása során ismét megállapíthatjuk: igen, a régiek még tudtak valami fontosat, komolyan vették az erkölcsöket, időt szántak a gondolkodásra, elmerültek a mélységekben, kincseket hoztak fel… Manapság meg – hajjaj! – jobb nem is szólni a máról?

Ez a vélemény is a kötet egyik írásának témája, ám valójában az írások színes palettája egyetlen szerző munkája. Lente István debreceni protestáns képzőművész, könyvtervező vette a tollát, illetve számítógépes tördelő- és rajzolóprogramjait, hogy bemutassa az olvasónak, miként magyarázná (félre) ezt a kis textust Miskolczi Gáspár protestáns prédikátor, Luther Márton, egy hitoktató, egy hittanos kisdiák, Heidegger, a medikus bibliakör vagy éppen Kassák Lajos – és még jó páran régiek és maiak.

A kereszténység sokfélesége, a megértésre való törekvések változatossága, az olykor bosszantó belemagyarázások, hosszas, szőrszálhasogató okoskodások, egyénieskedő „lelkizések”, dagályos szóvirágok, a meggondolatlan lelkesedés és a tudományoskodó komolyság itt egytől egyig a derű forrásává válnak. Valódi szellemesség jelenik meg az írásokban, valamint a rendkívül változatos tipográfiában és az illusztrációkban.

Egyes darabok pusztán a stílus utánzásával szórakoztatnak, míg másokból kiérezzük a finom iróniát, néha a fanyar gúnyt. Egyik kedvencem például a vasárnapi iskolásoknak szánt versike (Vasárnapi-iskolásan), amely pontosan eltalálja a felnőttek mindenből tanulságot faragó hozzáállását: „Pál apostol köpönyegét / Tróászban felejté, / üzenetét Timóteus / ezenképpen vevé. // Fogadj hát szót szüleidnek, / nehogy te is így járj, / ha az eső gyakran esik, / köpönyegbe’ sétálj!” Ennyit ízelítőül.

A szerző a vele készült interjúban (www.harmat.hu/kopeny) így ecsetelte szándékait: „Nem titkolt reményem az is, hogy néhányan a paródia olvasása után kedvet kapnak az eredeti művekhez is. Sokszor – mivel a hozzáállást eltúlozza – éppen a paródia adhatja meg a kulcsot, hogy egy adott szerzőt hogyan kell olvasnunk… Aki megérti, hogy nem az igén viccelődöm, hanem saját hozzáállásainkat (a sajátomat is) parodizálom, és van egy kis keresztyén önismerete, az örömmel fogja lapozni ezt a kötetet. Remélem, hogy hozzásegít egymás elfogadásához, és felszabadít mindannyiunkat azok alól a megrögzött gondolkodásbeli korlátok alól, amelyek nem engedik, hogy teljesebb, igazabb, hitelesebb hívő életet éljünk.”

Naszádi Kriszta