Élő víz
Szüntelen várakozásban
Igen, sokakhoz hasonlóan én is – ha nem is száz éve, de – alig várom a kiállítást. Mint ahogy várok (és vágyom) oly sok minden másra is.
Várok a nagy forróságban a hűsítő nyári záporra… Kora hajnalban a buszra, a vonatra, a metróra… Hétfőtől péntekig a megérdemeltnek vélt szabadnapokra… Egy levélre, egy telefonhívásra, a nagy találkozásra… A csodára, a megbocsátásra.
Várok türelmetlenül toporogva, egyre csak az órát lesve (mintha legalábbis siettethetném a perceket)… Látszólag sztoikus nyugalommal, de belül őrlődve (bármennyire is próbálom palástolni az érzelmeimet, a végtelenségig nem titkolhatom el őket)… Lélekben a legroszszabbra is felkészülve (a tragédia híre mégis mindig fejbe kólintja az embert)… Abban a biztos tudatban, hogy jó lesz… (Úgy kell lennie! Hiszen megígérte!)
Várok… És készülök. Mostanság például Van Gogh életéről szóló könyveket olvasok, „rávetem” magam a kiállításról szóló hírekre, és naponta felkeresem a múzeum honlapját, nehogy lemaradjak valamiről.
Így, advent idején várok és készülök a karácsonyra is. Koszorút készítek, takarítok, ajándékokat vásárolok, és arra várok, hogy békesség legyen bennem és körülöttem.
Közben Jézus is vár. Vár arra, hogy megnyissam neki a szívemet, és engedjem, hogy a találkozásunk beteljesedjen; hogy egészen átadjam neki az életem.
Nem rajta múlik! Ő már kétezer éve eljött!
Vitális Judit