Élő víz

Már 100 éve várjuk… És most végre megérkezett! – Lépten-nyomon „szembejön” velem a plakát, amely a Szépművészeti Múzeum december 2-án nyíló Van Gogh-kiállítását hirdeti. A holland festőt – akit ha másért nem is, a napraforgói vagy a levágott füle miatt biztosan mindenki ismer – művésztársai többségéhez hasonlóan csak halála után ismerték el. Míg életében alig néhány embert érdekeltek a művei, addig most a világ leghíresebb múzeumaiban állítják ki a képeit, a műgyűjtők pedig minden pénzt megadnának azért, hogy magukénak tudhassák egy-egy festményét.

Igen, sokakhoz hasonlóan én is – ha nem is száz éve, de – alig várom a kiállítást. Mint ahogy várok (és vágyom) oly sok minden másra is.

Várok a nagy forróságban a hűsítő nyári záporra… Kora hajnalban a buszra, a vonatra, a metróra… Hétfőtől péntekig a megérdemeltnek vélt szabadnapokra… Egy levélre, egy telefonhívásra, a nagy találkozásra… A csodára, a megbocsátásra.

Várok türelmetlenül toporogva, egyre csak az órát lesve (mintha legalábbis siettethetném a perceket)… Látszólag sztoikus nyugalommal, de belül őrlődve (bármennyire is próbálom palástolni az érzelmeimet, a végtelenségig nem titkolhatom el őket)… Lélekben a legroszszabbra is felkészülve (a tragédia híre mégis mindig fejbe kólintja az embert)… Abban a biztos tudatban, hogy jó lesz… (Úgy kell lennie! Hiszen megígérte!)

Várok… És készülök. Mostanság például Van Gogh életéről szóló könyveket olvasok, „rávetem” magam a kiállításról szóló hírekre, és naponta felkeresem a múzeum honlapját, nehogy lemaradjak valamiről.

Így, advent idején várok és készülök a karácsonyra is. Koszorút készítek, takarítok, ajándékokat vásárolok, és arra várok, hogy békesség legyen bennem és körülöttem.

Közben Jézus is vár. Vár arra, hogy megnyissam neki a szívemet, és engedjem, hogy a találkozásunk beteljesedjen; hogy egészen átadjam neki az életem.

Nem rajta múlik! Ő már kétezer éve eljött!

Vitális Judit