Keresztény szemmel

Mint mindig, aznap is gondolataiba merülve haladt a jól megszokott úton, szinte magától vitte a lába. Talán ez a figyelmetlenség is közrejátszhatott abban, hogy majdnem orra bukott a törmelékben. Felszisszent, lenyelt egy káromkodást, és figyelmesebben nézett körbe. Lakóhelye közelében lebontották az egyik házat, munkagép állt a halmoknál. Nem volt egy meditáló alkat, de – miközben továbbhaladt úti célja, a munkahelye felé – a téglák, a por és a kosz látványa önkéntelenül is elgondolkodtatta. Élet, halál és elmúlás jutott az eszébe, olyan „kényes” témák, amelyekkel az utóbbi napokban nem akart szembesülni.

Egy hete tudta meg, hogy az édesapja rákos beteg, de nem tudta elfogadni a tényt. Az „öreggel” soha nem álltak igazán közel egymáshoz, hallgatag, érzelmeiket szinte soha ki nem mutató férfiak voltak mind a ketten. Amikor az orvos közölte vele a diagnózist, úgy állt ott, mint akit letaglóztak. Nem tudott figyelni sem a remélhető gyógyulás esélyeire, sem az esetleges mellékhatásokra, amelyeket a mindenképp kipróbálandó kezelés okozhat.

Az apja meg ő mindig is keveset beszéltek egymással, és akkor is csupán feleslegesnek tűnő, felszínes információcsere zajlott kettejük között – különösen az elmúlt öt évben, az anyja halála óta. Akkor ott, a kórházban, abban a pillanatban, amikor mintha megállt volna az idő, belényilallt, hogy valójában nem is ismeri a beteget, akiről az orvos beszél neki. És mégis. A gondolat, hogy elveszítheti, borzongással töltötte el.

Továbbhaladva egy templom mellett vezetett el az útja. Ez is emlékeket idézett fel benne. Édesanyja sokat olvasta a Bibliát, rendszeresen imádkozott, és örömmel ment a templomba vasárnaponként. Felidéződött benne szomorú tekintete is, amiért az „öreg”, vagyis az apja és ő messze elkerülték az Isten házát. Most mégis valahogy úgy érezte, hogy közel van hozzá az Isten.

A nap a szokásos, monoton módon telt, ő tette a dolgát, és mint mindig, most is alig várta, hogy lejárjon a munkaideje. Amikor végzett, egyértelmű volt számára, hogy nem megy azonnal haza, hanem meglátogatja az édesapját. „Beszélgetni fogok vele” – határozta el. Nemcsak érezte, hanem egészen pontosan tudta is, hogy nagyon sok mindent el kellene mondania neki, amíg még van rá idő.

Amikor megérkezett a kis házhoz, apja kedvenc karosszékében a verandán ült és pipázott. Amikor meglátta őt, meglepődöttség és öröm egyszerre tükröződött a szemében. „Szervusz, fiam!” – köszöntötte. „Szervusz, apa…” – hangzott a félszeg válasz. „Én csak azért jöttem, hogy…” – ám itt elakadt. De nem is kellett folytatnia, mert az idősebb férfi helyette is beszélt: „Tudom, fiam” – mondta. Aztán csend lett, és nem is történt semmi különös, mindössze csak megölelték egymást, és addig álltak a teraszon, amíg le nem ment a nap.

Gazdag Zsuzsanna