evél&levél
„Nem féltem a lányomat!”
Válaszolni szeretnék Matthaeidesz Konrád olvasói levelére, amely az Evangélikus Élet november 26-i számában jelent meg.
Nem féltem a lányomat a Deák téri iskolában attól, hogy ne csöpögtetnék bele rendületlenül a hazaszeretetet és a múlt tiszteletét. Napjainkban sincs másképp, mint régen: lányunk még csak három hónapja koptatja a „Deák teret”, mégis jobban megelevenedett előtte a magyar múlt és jelen, mint eddigi hosszú iskolaévei során.
Sütő András halálakor felolvasással, személyes beszámolóval, egy teljes magyaróra rászánásával emlékeztek az erdélyi magyar íróra. Lányomtól tudom, hogy temetésére a magyartanára személyesen is elutazott. Mi, szülők ebből csak annyit észleltünk, hogy lányunkat elkezdte érdekelni Sütő András – és hát ez a legfontosabb, nem?
Az ’56-os emlékezésre már szeptember óta készültek, az osztálydíszítési versenyt meg is nyerték. Lányunk az összegyűjtött hanganyagokból (az egyik diák korabeli eredeti rádiófelvételt hozott otthonról), a személyes történetekből (egy másik osztálytársának az apja éppen azokban a napokban született, és kis híján nem élte túl a lövöldözést), a tanterembe épített kartonpapír tankból jobban átérezhette a forradalom hangulatát, mint a tőlünk, a szüleitől hallott magyarázatokból. Arról nem is beszélve, hogy elkezdett ő is nagyszülői élmények után kutakodni a családban – és ez a legfontosabb, nem?
Ráadásul már az ötödik osztályosoknak tartott szülői értekezleten hangoztatták, hogy mindegyik érettségiző osztály egy hétre Erdélybe megy osztálykirándulásra, és végigjárja a magyar történelem legfontosabb helyszíneit. A „Deák teresek” nem olyan felnőttek lesznek, akik majd csak a saját gyerekeikkel látják először a kolozsvári Mátyás-szobrot… És ez a legfontosabb, nem?
Nem féltem a lányomat: az egyházi iskolában valóban nemcsak egyházi, hanem hazaszeretetre való nevelést is kapnak (ez utóbbi terén messze fölülmúlva az alaptantervben elvártakat). Pedig mindkettő igencsak munka- és időigényes!
Réthelyi Szivia (Budapest)