Keresztény szemmel

Szokatlan adventi csomag érkezett az egyházakhoz néhány nappal ezelőtt: a várakozásról szól, csak nem úgy, ahogy mi szoktunk róla beszélni advent idején. Kormányzati kezdeményezésre – ezer, véletlenszerűen kiválasztott ember megkérdezésével – felmérést készítettek arról, hogy milyen kép él a magyar társadalomban az egyházak szolgálatáról, társadalmi tevékenységéről és közszerepléséről. Ha túltesszük magunkat az első védekező és elhárító kérdéseken (Miért a kormányzat? Miért ezer ember? Miért pont ezekkel a kérdésekkel?), amelyeket ilyenkor szinte kötelezően fel szoktunk tenni, mégis megérkezhetünk a lényegi kérdéshez: mit is vár az átlagos külső és belső szemlélő tőlünk, egyházaktól?

A megkérdezettek véleményét tükröző összkép senkit sem rendíthet meg, aki az elmúlt másfél évtizedben figyelemmel kísérte a hasonló kutatásokat. Tudtuk, hogy széles e hazában szociális intézményeink és munkánk örvend a legnagyobb, többségi elismerésnek, s hogy iskoláink is szélesebb körben elismertek – még ha a közvélemény szívesebben is juttat nekik elismerést, mint állami támogatást. Örülhetünk annak, hogy az emberi közösségeket megosztó konfliktusok hátterében inkább a pártpolitikát látják, sőt a szociális igazságtalanságot és az etnikai előítéleteket is előbb említik, az egyházakat tehát alig-alig kárhoztatják a megosztásért. Általánosságban megnyugtató többség fogadja el az egyházak társadalmi jelenlétét és mai beágyazottságát, s egy meghatározott kisebbség látná csak helyesnek, ha visszaszorítanák őket.

Mindezt az önmagukban is sokszor bizonytalan egyházak és intézmények talán megnyugvással veszik most tudomásul. Van azonban valami árulkodó már abban is, hogy mi aligha mertük volna önként kitenni magunkat egy hasonló megméretésnek. S ennek nem csupán az lehet az oka, hogy tudjuk: végső megítélésünk nem emberek kezében van. Valójában félünk a szembesüléstől. Akárcsak a népszámlálás után, most is megkönnyebbült szavakat hallhatunk arról, hogy ez az elfogadottság nem is rossz – s ebben van igazság, különösen ha a rendszerváltozás előtti, zsigerekig ható, széles körű ellenpropagandára gondolunk. De mégis…

Aligha megnyugtató, hogy intézményeinkről úgy mondanak – akár pozitív – véleményt, hogy mindössze a lakosság 5–12%-a találkozott velük. Nem megnyugtató, hogy bár a történelmi felekezetek hagyományos arányait (62% katolikus, 18% református, 3,4% evangélikus) visszaigazolta ez a felmérés is, valójában csupán mintegy másfél millió ember jár havonta legalább egyszer templomba. Ez igazából inkább azt jelenti, hogy ebbe a 14%-nyi mozgástérbe vagyunk bezárva, és hogy – még ha szívből örülünk is ennek az „egyházi társadalomnak” – a társadalom többségét nem sikerül elérnünk, megszólítanunk.

Ezt mutatja a felmérés legmegrázóbb eredménye is: az egyházakat a hitelesség kérdésében nem csupán a tudományos akadémia vagy a bíróságok előzik meg, hanem a rendőrség, a parlament és a kormány is! Csekély vigaszt jelent, hogy a média, különösen is a kereskedelmi csatornák messze mögöttünk végeztek. Csupán a püspökök megszólalásainak van nagyobb súlyuk a miniszterek és a professzorok után – ami összességében inkább természetes hagyománytiszteletből fakad. A valóságos kép – úgy tűnik – az, hogy az átlagember mindennapi életéhez sem az egyház, sem Isten igéje nem tartozik hozzá.

De advent idején mindezt nem érthetjük másként, mint várakozásként – az arra való várakozásként, hogy meg tudjuk teremteni a hitelességet újra, szélesebb körben. Erkölcsi, lelki, emberi hitelre van szükség, amelyet csak őszinte és mások felé nyitott beszélgetéssel, imádsággal, megszólalással és munkával lehet megteremteni.

Az egyház távlata ma: 14+86% – Jézus szeretetével, aki eljött mindannyiunk hideg világába, szeretetet és fényt, megváltást és örök életet hozva. Őt követve a megbecsülés nem teljesítmény, hanem szolgálat: hitel hittel!

Dr. Korányi András