Élő víz

„Szálloda” – gondolta Tivadar keserűen. Minden olyan, mint egy szállodában: soha nem lehetsz igazán otthon. Sóhajtva jártatta végig a tekintetét új, városi lakásának berendezésén.

Egész életében vidéken lakott, kertes házban, és soha nem zavarta, hogy maga vágja fel a fát, neki kell megraknia a tüzet, reggel kikotornia a hamut, és persze a kert is mindig szolgált tennivalóval: ezerféle, gondozásra szoruló növény várt rá, s hozott hálából csodás virágokat, gyümölcsöket. Szerette ezeket a mindennapi refréneket. Gyönyörködve térdelt a kályha előtt a parázsló ágakat szemlélve, és esténként érezte, hogyan feszülnek meg az izmai a fejsze súlyától. Egy-egy nehezebb nap végén pedig szinte felüdülés volt egy kicsit metszeni, gyomlálni, a kertben rendezkedni vagy egyszerűen csak sétálni egyet a szépen rendben tartott virágai között.

Itt minden készen várja. „Semmire nem lesz gondja apukának” – mondták a fiáék, amikor rábeszélték, hogy cserélje fel régi fészkét erre az első emeleti kényelmes lakásra. Tán könnyebb lett volna a váltás, ha nem éppen most nyugdíjazzák. Fiatal volt még ehhez a megtiszteltetéshez, váratlanul érte. Persze számítani lehetett volna rá, annyit betegeskedett. A tüdejét állítólag a muzsikálás tette tönkre. „A megérdemelt pihenés évei következnek” – mondta búcsúzóul a koncertmester. Mit is érthet a fiatal?! Ő akkor már sejtette: a megalázó semmittevés, a döbbenetes fölöslegesség következik. Nem tart senki sem számot a munkájára, nem felelős semmiért. Akár fel se keljen az ágyból: ugyan ki venné észre?!

Szomorúan nézett kedves öreg munkatársára, fénytelen, tokjában pihenő fuvolájára. „Bizony, cimbora, hát ketten maradtunk, nem kellünk már a zenekarnak” – gondolta. Reszkető kézzel nyúlt a hangszer felé, amelynek minden porcikáját oly jól megismerte a hosszú évtizedek alatt. Könnyed, gyors futamok szólaltak meg a keze alatt, magasra röppentek, mint egy fényes szárnyú, szabad madár. Egy pillanatra a lelke is messzire szállt a hangokkal, fiatalos örömmel emelkedett fel, aztán a szomszédok kopogására hirtelen véget ért a varázslat. Persze, este van, már fél hét, a szomszédok tévét akarnak nézni, és ehhez zavartalan nyugalomra van szükségük, nem szenvedhetik el egy öregember zenehóbortját.

A szeme megtelt könnyel, végtelenül magányosnak érezte magát ebben a túlságosan kényelmes lakásban. Rengeteg országot bejárt a zenekarral, ismerte jól a hotelek világát: takarítanak, főznek, mosnak rád, folyamatosan a rendelkezésedre állnak… Éppen ezért másképpen érzed magad, mint a saját házadban. Kényelmesen, de sosem otthonosan. Mert otthon a mosogatás is a te dolgod, ott együtt kapod a munkát és a megpihenést. Nem úgy, mint itt. A fűtés pontosan beállítva, az erkélyen talán ha apró virágládának jut hely. Nem kell udvart söpörni se, az ebédet pedig házhoz szállítják. Szálloda.

Kedvetlenül járt-kelt a lakásban, nem találta a helyét. „Bár odakinn már sötét van, legalább sétálni kellene egyet, hogy teljen az idő.” Felvette a kabátját, a fuvolát becsomagolta, és a megszokott módon csapta a hóna alá. Csak a liftben kapott a fejéhez: hát ezt meg minek viszi? Mindegy, nem nehéz, elbírja, kit zavar, legalább nincs annyira egyedül ebben az idegen környezetben.

Határozott léptekkel masírozott, a tempója rögződött az évek során, és mert eddig szinte mindig céllal indult el valahova, most döbbenten fedezte fel, milyen nehéz is csak úgy sétálni. Lassított, töprengve nézegette a lakótelep egyforma házai között lapuló apró játszótereket. A központban van a színház, ott minden zegzugot jól ismert, a városnak ez a része azonban felfedezésre várt még. No, itt az idő, az alkalom, a szél se mozdul. Célt keresve nézett végig a sok-sok arctalanul hasonló épületen; semmi különöset, magával ragadót nem sikerült felfedeznie bennük. Csalódottan, találomra ment tovább.

A lakótelep szélére vezetett útja. A fasorral szegélyezett keskeny utca kerítésein át csinos, rendben tartott kertes házak tárultak a szeme elé. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mintha még a levegő is más lenne itt. Aztán mégis elszomorodott egy kicsit, hiszen hiába szépek ezek az udvarok, neki már semmi, de semmi dolga velük. Őt várja a „hotel”. Nehéz szívvel lépkedett tovább, a gondolatai úgy lefoglalták, hogy nézelődni is elfelejtett.

Az orgonaszóra lett csak figyelmes. Karcsú tornyú, aprócska templom előtt állt, onnan szűrődött ki a zene. A színes ablakokon átragyogott bentről a csillárok fénye, különös melegséget árasztva hívogatóan. „Benézek, csak egy pillanatra, szép csöndesen, hogy ne zavarjak senkit” – gondolta. Óvatosan nyomta le a cifra kilincset, az ajtó nyikorogva tárult ki előtte. Izgalmában szorosabban szorította magához a jó öreg fuvolát, és igyekezett behúzni a nyakát, kabátja gallérja mögé rejtőzve a felháborodott pillantások elől. De egészen más fogadta. A finoman megfaragott padok között mosolygó emberek jöttek-mentek. Néhányan cipekedtek, mások süteményt hordtak egy nagy asztalra. Egy ismeretlen kedvesen biccentett felé.

– Isten hozta nálunk! – lépett oda hozzá egy idősebb, ősz hajú férfi. – Vegye csak le a kabátját, itt benn jó idő van, jöjjön gyorsan, nemsokára kezdődik az összejövetel.

Tivadar zavartan engedelmeskedett. Szégyellte megkérdezni, hogy hova is csöppent tulajdonképpen. „Mindegy is – gondolta –, időm aztán van bőven, senki sem vár, befűtenem se kell, ha hazamegyek.” Még mindig szorongatta a fuvolát.

– Bocsásson meg! Át tudná venni ezt a tálcát egy kicsit? Tisztába kellene tennem a kislányomat, és senki nem ér rá. Minden segítő kéz elkel most – szólította meg pironkodva egy fiatal nő.

Tivadar esetlenül álldogált a süteményrakománnyal, segélykérően nézett jobbra-balra.

– Mi még nem ismerjük egymást; Kovács Péter vagyok, az itteni lelkész. Örülök, hogy így megtalálta a helyét – nevette el magát egy vele egykorú, alacsony, öltönyös férfi. – Elég hamar befogták a munkába! Tudja, nemsokára megérkeznek a fiataljaink; nekik készültünk adventi áhítattal és egy kis vendégséggel. Tán fel sem tűnt a többieknek, hogy ma van köztünk először. Bocsásson meg nekik, kicsit kevesen vagyunk, a munka meg sok, így szokott ez lenni… – bólogatott. – Ugye, nem kell sietnie sehová?

Tivadar a fejét rázta, egy fehér hajú, picike néni pedig máris belekarolt.

– Ne haragudjon, hogy elrabolom, de szükségünk lenne két erős férfikézre. Azt a tálcát meg átveszi valaki más, ha nem bánja.

Az oltár mellett kis emelvény állt, azt rakták kissé távolabbra. A fuvolatokot egy pad szélére tette. Gyorsan végeztek, de máris új meg új feladatokhoz hívták. Szédült örömmel kapkodta a fejét, boldogan sodródott a többiekkel a várakozás derűs izgalmában.

– Kié ez a fuvola? – kiabált egy magas, barna hajú férfi. Tivadar számára valahogy ismerős volt az arca.

Zavartan intett neki, hogy az övé.

– Mintha láttam volna már magát valahol… – fordult hozzá a férfi. – Nem a filharmonikusoknál szokott játszani? Az édesapám ott brácsázik. Bocsásson meg, be sem mutatkoztam, bár lehet, hogy emlékszik is rám. Klár Ádám vagyok.

Nocsak, az Ádi, tényleg találkoztak már, persze, persze.

– De jó, hogy eljött! – folytatta Ádám. – Nem volna kedve megajándékozni bennünket valami széppel ezen az estén? Még össze tudnánk gyorsan játszani az alkalom előtt, ha ismerem a darabot.

A zenész szíve hevesebben dobogott. Fél órája sincs, hogy betévedt ide, és máris minden olyan, mintha éppen őrá vártak volna. Otthonosan gyors mozdulatokkal rakta össze a hangszert, meleg levegőt lehelt bele, óvatosan a szájához illesztette, finoman megfújta – a templomban csodálatosan visszhangzottak Vivaldi gyönyörű dallamának első ütemei.

– Ismerem, gyerünk hangolni! – tolta maga előtt nevetve Ádi az orgona felé.

Már zengett is a csodás muzsika, betöltve teret és szívet; szárnyalva emelkedett a magasba, végigsimogatta a lelkeket.

Az ajtón betódult a vidám lurkócsapat. Szájtátva, önfeledten hallgatták a zenét. Tivadar nyitott szemmel, boldogan fuvolázott. Élvezte a mesés akusztikát, a nyitott szívű hallgatók figyelmét, a templom egyszerű szépségét. Otthon érezte magát, feladatot kapott, szükség volt rá. Máskor is el fog jönni.

Füller Tímea