Keresztény szemmel

Az emigráció keserű kenyerén tengődő híres kassai polgár, Márai Sándor 1956 karácsonyán New Yorkban írt megrázó verse így kezdődik: „Mennyből az angyal, menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen aranydió a fákon, / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. / Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. / Szólj hangosan az éjszakából: / Angyal, vigyél hírt a csodáról.” S a költemény versszakai nyugtalanító parafrázissá lesznek, amikor a dúsan egymásba örvénylő képekben Márai felidézi karácsony misztériumát és a forradalom – saját maga és sok-sok millió magyar számára – csodát jelentő eseményét.

A nemzet számára szomorú volt az a karácsony. A csalódás, a vereség ideje, a remények porba hullásának keserű időszaka, az elmenekült százezreknek pedig a száműzetés első fájdalmas karácsonya. Szétlőtt házak, szétzilált családok és életek, félelem, bizonytalanság. Romok kívül és belül… Akik átélték és emlékezetükben megőrizték azokat a napokat, most, az ötvenedik évfordulón idézzék fel magukban azt a szomorú karácsonyt! Tanúsíthatják: mégis karácsony volt! Ordass Lajos püspök az ünnep első napján a Deák téri templomban így fejezte be a jól ismert karácsonyi történet alapján tartott igehirdetését: „Kint a világban tülekedés, szívtelenség, ijesztő árnyak és sok minden más akadály ellenére is karácsony van. Itt a templomban csüggedésünk, sok szorongásunk és kétségeskedésünk ellenére is – karácsony van. Mert ahol megszólal a karácsonyi evangélium, ott a zengő szó mögött felénk dobog Isten szerető szíve. És ez a karácsony. Örvendezzünk hát minden hívővel mennyei Megváltónk születésén!”

1. karácsonya egészen más. Fényárban úszó városok, csillogó-villogó üzletek; százezrek tülekednek a plázákban, minden előzetes számítást meghaladó mértékben tombol a vásárlási láz. Pedig korábban még pesszimista prognózisok nyugtalanították a kereskedőket. Ezekkel a jóslatokkal szemben – ahogy a híradások már előre sejtetik – minden bizonnyal új rekordok születnek. Már lassan készülnek az összegző üzleti jelentések. Soha ennyien, soha ilyen sokat még nem költöttek, ennyi áruhitelt még nem vettek igénybe a magyarok. Teljes lesz a siker, fényesek a kilátások, nincs semmi akadálya annak, hogy megint igazi nagy, páratlan karácsonya legyen a népnek!

Ettől? Ettől lesz igazi karácsonyunk? Mintha a vásári talmi csillogás egyre jobban elvenné az eszünket. A fényárban nemhogy nem tisztul a látásunk, hanem mintha átok ülne rajtunk, elvakultan loholunk a reklámszövegek kijelölte utakon.

Döbbenetes és számomra teljességgel érthetetlen ez az egész. Jogos aggodalom az egyik oldalon: növekvő energiaárak és közüzemi díjak, vizitdíj és növekvő infláció, a másik oldalon pedig ez az esztelen költekezés, akár az elhordozhatatlan és teljesíthetetlen kötelezettségeket jelentő hitelfelvételek árán is. A bankok győzik, és dörzsölik a markukat – de amikor majd törleszteni kell… Ki vette el az eszünket? Ki hitette el velünk, hogy csak így ünnep az ünnep? Ez a karácsony?

És akkor még nem is szóltam a romokról. Mert romok bizony vannak, ha nem is olyanok, mint az ötven évvel ezelőtti Budapesten. Az persze jó, hogy falvainkban és városainkban sok újonnan felhúzott épület látható, és a régiek is – úgy-ahogy – állnak még. Másrészt viszont a lepusztult bérházak, évtizedek óta elhanyagolt épületek, riasztóan elcsúfított aluljárók, pályaudvarok, agyonszemetelt közterületek időnként akár sajátos romleltárba is felvehetők lennének. És ezenfelül még mindaz, ami így nem is látható.

Akinek van érzéke hozzá, az pontosan tudja, hogy ez az egész olyan, mint egy tájkép csata után. A kisebb-nagyobb közösségekben, a családokban és a lelkek mélyén is szerteszéjjel felhalmozódott romhalmazok. A csalódások keserűsége, a be nem tartott ígéretek, a könnyelmű döntések okozta indulatok, a széthullott családok fájdalma vagy éppen az ezt kompenzálni akaró felelőtlen nemtörődömség vásári ricsaja uralja a morális éjszakát.

És még itt sem állhatunk meg, mert bőven van mit söpörnünk saját portánk előtt is. Nem hiszem, hogy akkor szolgálom egyházunk, gyülekezeteink javát, ha az ünnepi hangulatra tekintettel minderről nem szólok. Sőt éppen úgy érzem, most van itt az ideje az intésnek, a figyelmeztetésnek, mert talán még nem túl késő. Ne áltassuk magunkat és egymást! A helyzet – annak ellenére, hogy vannak tiszteletet érdemlő kivételek – bizony csüggesztő. Ezt hallom gyakran lelkészeinktől, gyülekezeti vezetőktől, de egyházunk tagjaitól is. Romok itt is, ott is, vagy – jobb esetben, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni – a cifra nyomorúság uralja a látképet. Csillogó felszín, üres szív.

Így talál ránk a kedves ünnep, és így indulunk az új esztendő felé. Nem tagadom, bizonyos értelemben nehezebbnek látom állapotunkat 2006 karácsonyán, mint amilyen 1956-ban volt. A mai, szíveket és lelkeket beborító romok eltakarítása emberi erővel nem lehetséges. S ráadásul az is közös tapasztalatunk, hogy nagyon sokan nem is veszik észre, hogy milyen nagy a baj.

Hogy mondta Ordass püspök? …ahol megszólal a karácsonyi evangélium… S az evangélium sosem a valós helyzet felelőtlen letagadását, a diagnózis meghamisítását jelenti. Az nem lenne evangélium, azaz örömhír. Az ugyanolyan hazugság lenne, mint amilyenben bőséggel volt részünk mostanában. Csak növelnénk, ha elfednénk a bajt. A szívszorító eredménnyel járó elemzés után, a csüggedés éjszakájában mégis felhangzik a karácsony örömhír: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2,10–11)

Ezért – de csak ezért! – mégsem esünk kétségbe. Jézus tanítványainak realitásérzékével őszintén és becsülettel számolunk valóságos helyzetünk nehézségeivel, terheivel, de megalapozott bizalommal számítunk őrá – akiben „megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Tit 2,11). Az inkarnációnak, az Isten Fia testté lételének ünnepét mégis abban a bizonyosságban ülhetjük meg, hogy a mentőcsapat megérkezett – és nem kell szörnyű halált halnunk a romok alatt.

Ittzés János