Evangélikusok

„Nekem mást szánt az Úr!”

Szeretettel fogadnak a terézvárosi bérházban. A rendezett dolgozószoba polcain mindenütt könyvek sorakoznak. Látszik, hogy gazdájuk ezer szállal kötődik a Gutenberg-galaxishoz, alkotó ember, aki számára nem az anyagi érdekek az elsődlegesek, hanem a szépség, a humánum és a tudomány. Egykor gyakorló lelkészként, később újságíróként, majd szerkesztőként, utóbb pedig mint nyomdász és könyvkiadó tevékenykedett. Dr. Juhász Géza életrajzának részleteit Gyarmati Gábor jegyezte le.

– Egyszerű munkáscsaládból származom. 1947-ben érettségiztem; apám nagybátyja, Kuthy Dezső – aki balassagyarmati püspök volt – akkor költözött Pestszentlőrincre, ahol éltünk. A vele való beszélgetések, együttlétek alapján döntöttem úgy, hogy a teológiára jelentkezem. Abban az időben még Sopronban zajlott az evangélikus teológiai oktatás. A mi évfolyamunk volt az első, amely ötéves volt. Az utolsó tanévben már Budapesten tanultunk, mivel akkor szűnt meg Sopronban, és kezdődött el Budapesten, az Evangélikus Teológiai Akadémián az oktatás.

1952-ben avattak lelkésszé. Első szolgálatom Irsára szólított, ott lettem esperesi segédlelkész. Majd Rákospalotára kerültem, onnan pedig a Fasorba egy évre. 1955 nyarán helyeztek át Budavárba, ami azt is jelentette, hogy átadtak az Északi Egyházkerületnek. Itt sem lehettem sokáig, mert 1956 tavaszán a sajtóosztályra irányítottak. Erre azért volt szükség, mert 1956 nyarán Galyatetőn rendezték meg az Egyházak Világtanácsának ülését, ami a sajtó szempontjából nyilvánvalóan többletmunkát jelentett – mind az előkészítésben, mind pedig a gyűlés ideje alatt. Ebben a döntésben azonban nyilvánvalóan közrejátszott az is, hogy pályám kezdete óta rendszeresen írogattam, így nemcsak engem ismertek, hanem addigi munkásságomat is.

A gyűlés idejére tehető, hogy egyfajta átrendeződés kezdődött el az egyházban, ami azt eredményezte, hogy végül – újságíróként egyedül – a szerkesztőségben maradtam. Egészen addig, amíg Keken András nem lett az Evangélikus Élet főszerkesztője, akivel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Én az ifjúsági és gyermekrovatot vezettem; ifjú egyetemistákat vettem magam mellé segítségnek. Hadd említsek két nevet közülük: Frenkl Róbert és Andorka Rudolf.

1. őszén részt vettem egy kínai úton. A galyatetői tanácskozás idején ugyanis megismerkedtem a kínai püspökkel, aki mikor a következő évben meghívott egy magyar delegációt, ragaszkodott a személyemhez. Egy csodálatos hónapot töltöttünk el ott. Párhuzamosan velünk kint tartózkodott az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) képviselője is. Egy közös vacsora után, amikor Ting püspök arra kért, számoljak be az otthoni helyzetről, eseményekről, számtalan olyan dolgot mondtam az ÁEH képviselőjének jelenlétében, ami – mondjuk úgy – nem nyerte el a tetszését. Hogy ez mennyire játszott közre a későbbi eseményekben, azt utóbb már nem lehet kideríteni, de tény, hogy határozottan arra utasították új püspökömet, hogy vegye le rólam a Luther-kabátot.

Ennek tükrében talán érthető, hogy még abban az évben, 1959-ben megszüntették sajtóosztályi állásomat. Mivel azonban a csepeli gyülekezetben megüresedett egy lelkészi állás, oda mehettem volna. A probléma az volt, hogy ott se parókia, se pénz, se gyülekezet nem volt. A régi Csepelt lebontották, új panelházak épültek, a gyülekezetet pedig szétszórták. Bennem ennek ellenére volt hajlandóság, hogy elvállaljam. Segítséget kértem a püspöktől, aki azonban nem adott, így egyéves fizetés nélküli szabadságra mentem, ami végül harmincévesre sikeredett.

A Zrínyi Nyomdában, az Evangélikus Élet akkori nyomdájában helyezkedtem el, ahol ennek megfelelően mindenki tudta, honnan jöttem, ki vagyok. De ennek ellenére – ne felejtsük el, 1959-et írtunk! – befogadtak. A legmagasabb MSZMP-s vezetők ugyanúgy, mint a közvetlen munkatársak. Igaz, rögtön fel is használtak. Szerkesztenem kellett a nyomda saját üzemi lapját, részt kellett vennem a szakszervezeti munkában, de az én feladatom volt a nyomdászutánpótlás felkutatása, szakmai nevelése is. Közülük mostanra sokan magas beosztású szakemberek, nyomdaigazgatók lettek, így akármerre járok, sokszor találkozom volt tanítványaimmal.

1960-ban elvégeztem a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) újságíró-akadémiáját, 1962-ben pedig – vezérigazgatóm unszolására – beiratkoztam a jogi egyetem esti tagozatára, ahol 1968-ban doktoráltam. Közben a szakszervezetben több fontos feladatot kaptam, bizottságokba választottak be, közreműködtem újságok szerkesztésében, tervezésében. 1990-ben vonultam nyugdíjba. Ekkor megalapítottuk az Unikornis Kiadót, amelynek elvállaltam a vezetését. Ennek a könyvkiadónak a nevéhez – így hozzám is – számtalan kiadvány kötődik. Hogy csak néhányat említsek, mi indítottuk el a százkötetes Jókai-sorozatot, de nagy sikere volt a II. János Pál látogatásakor megjelent – róla, munkásságáról és a pápaságról szóló – kiadványoknak is. Hasonló sikert hozott válogatott Reményik Sándor-kötetünk kiadása. Ennél a cégnél nem dolgoztam olyan sokáig; 1993-ban, mikor már nagyon fárasztóvá vált, abbahagytam.

1996-ban komoly szakmai elismerésként aranytollas újságíró lettem. Azóta alkalmanként több újságba írok, így az Evangélikus Életbe, nyomdászlapokba, illetve ha felkérnek, máshová is.

– Milyen hatással volt az életére az 1956-os forradalom?

– 1956 májusában már a sajtóosztályon dolgoztam, jóllehet továbbra is Budavárban laktunk, mivel megtarthattuk az ott kapott kétszobás lakást. A munkahelyem azonban a Puskin utcában volt, amellyel szemben gyülekeztek október 23-án a TTK hallgatói. Mivel engedélyezték nekik a szolidaritási felvonulást, néhány százan el is indultak a Bem-szoborhoz. Ekkor mondta Dezséry püspök: „Azért vagy újságíró, hogy tájékoztass! Menj utánuk, hogy hitelesen tudjál beszámolni az eseményekről!”

Úgy is lett, a sajtóosztály autójával a nyomukba eredtünk. Keresztül a Margit hídon, majd át a Bem térre haladt a menet. Mire odaértek, sokan csatlakoztak hozzájuk, hatalmas lett a tömeg. Három táblát vittek magukkal, melyek követeléseiket tartalmazták. Az egyik ez volt: „Az oroszok menjenek haza!” A másik: „A magyar urán a magyaroké!” Ez utóbbi nagyon aktuális volt, hiszen akkor kezdődött a komlói uránvagyon kitermelése. A harmadik táblán ez állt: „Igazi szocializmust!”

Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy – abban a kiélezett helyzetben – miként változott, alakult szinte percről percre az emberek hangulata. Ott tapasztaltam meg először, hogy a tömeget akár egy ember is milyen könnyen tudja befolyásolni. El is hagytuk a helyszínt, s visszatértünk a szerkesztőségbe. Azonban még aznap, este nyolc óra körül kimentem én is a Magyar Rádió elé, hiszen ott előttünk vonultak el az oda tartó emberek. Itt is hasonló játszódott le, mint korábban a Bem téren. A tömeg hangulata megváltozott, majd elkezdődött a lövöldözés, amelynek – mint tudjuk – számtalan halálos áldozata lett.

Többször voltam tehát tanúja olyan eseményeknek, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük.

– Lelkészként és humánus emberként nem érthetett egyet az emberöléssel, bármilyen ideológia mentén zajlottak is, másrészről azonban értelmiségi, magyar emberként látnia kellett, hogy a szabadság kivívásának súlyos ára lesz…

– Valóban nehéz döntéseket kellett hozni abban az időben. Az egymás oda-vissza való gyilkolásával soha nem értettem egyet, soha semmilyen mértékben nem tudtam elfogadni. Másrészt hadd mondjam azt, hogy munkás származású lévén számomra alapvetően nem voltak ellenszenvesek a hagyományos baloldali értékek. Hiszen azokkal a táblákkal – amelyeket a Bem térnél láthattam – nem volt nehéz azonosulni. Meg azért sem, mert láttam olyan esetet is, amikor valakit azért lincseltek meg, mert a cipője alapján (?) ávósnak vélték, s az ilyet még akkor sem tartottam elfogadhatónak, ha valóban sok szörnyűséget követtek el, és valóban nem kedveltük a rendszer kiszolgálóit.

– Mozgalmas életének voltak hullámhegyei és -völgyei. Nyilván nem volt könnyű „lemondania” a lelkészi pályáról…

– Ami történt, nekem valóban hihetetlenül nagy törés volt. Csak úgy tudtam átvészelni, hogy egyrészt szeretett feleségem mindig mellettem állt, másrészt egy olyan közösségbe kerültem, amelyik befogadott. Nemcsak az egyszerű munkások, hanem a vezetők is. Közéjük még ma is szívesen megyek, hiszen a nyomdászok különleges közösséget alkotnak. S persze templomba is mindig jártam, járhattam. Igaz, nagyon hiányzott, hogy nem szolgálhattam, de annak idején még helyettesíteni sem mert senki felkérni, hiszen ezzel az egzisztenciáját, családja biztonságát vagy akár a szabadságát kockáztatta volna.

Nekem mást szánt az Úr! Többeket sikerült „megmentenem” úgy, hogy álláshoz, munkahelyhez, kenyérkeresethez juttattam őket, amikor máshol – például egyházi múltjuk miatt – esélyük sem lett volna elhelyezkedni. S a magam módján akkor is hirdethettem az igét, az evangéliumot, amikor bár nem lehetett egyházi temetése egy-egy volt kollégának, de a ravatalnál én búcsúztathattam el. És tartottam névadó ünnepséget, szólhattam esküvőn és más családi, közösségi ünnepeken is. Az embereknek ugyanis – tapasztalatom szerint – igenis volt, van igényük Isten közelségének a megtalálására, s ezért gyakran kerestek meg kétségeikkel, kérdéseikkel, amikor igenis fontos, talán meghatározó volt, amit tőlem hallhattak, amit én tudtam mondani nekik.