Keresztény szemmel

Hat nappal karácsony előtt, estefelé, amikor Krisztina a homályos kórházi folyosóról az utcára lépett, sűrű pelyhekben esni kezdett a hó. Megállás nélkül tíz napig, a temetés napjáig tartott ezután a hószakadás. A hótakaró, mint kristállyá dermedt zokogás, mindent beborított. A házakat, a fákat, a frissen hantolt sírt, a fejfán a felírást: élt huszonhat évet.

Krisztina mindig hófüggönyön keresztül emlékezett erre a karácsonyra. A zűrzavarra, amely akkor kezdődött, amikor íróasztalán megcsörrent a telefon, és nagynénje érdes, szinte már nyers hangon közölte vele a kórház címét és a kórterem számát, ahol öccsét megtalálhatja. Végig a villamoson, de a kórház előtt topogva eltöltött fél óra alatt is próbálta távol tartani magától a legrosszabb eshetőség gondolatát. Ismerte nagynénjét, gyakran szinte kíméletlen élességgel fogalmazott. Ebbe kapaszkodott, és reménykedett, hogy talán most is eltúlozta a helyzetet. A portás, akinek riadalmában elfelejtett borravalót adni, mogorván figyelte a fülkéjéből Krisztinát.

Pontosan négy órakor végre bemehetett. Futva tette meg a távolságot a földszinti folyosóig, de a rosszul világított fordulónál hirtelen megállt. Egy fiatal ápolónő épp akkor emelte le a falról a nyilvános kórházi telefon kagylóját. Krisztina levegő után kapkodva várt, amíg az ápolónő zavartan fordult vissza a mögötte álló orvoshoz.

– Pálfy Bence után érdeklődnek. Mit mondjak?

Az orvos – ő sem volt több huszonhat évesnél – tanácstalanul meredt a telefonra, majd maga lépett a készülékhez.

– Meghalt.

Ennyit mondott, aztán anélkül, hogy helyére akasztotta volna a kagylót, elfordult. A túloldalon nem válaszolt senki, a himbálódzó kagylóból csak a kattanás hallatszott. Az orvos és az ápolónő ekkor vette észre Krisztinát, de mintha meg sem látták volna, szó nélkül tűntek el a fehér ajtók egyike mögött. Ő pedig, mint az alvajáró, kóvályogni kezdett a kihalt folyosón. Később előkerült a kis ápolónő, az orvost nem is látta többé, és megkérdezte:

– Bekísérjem hozzá?

Csak rábólintott, és belépett az ápolónő után a zsúfolt kórterembe. Évekkel ezelőtt egyszer már járt ezen az osztályon, de nem a férfi, hanem a női oldalon. Távoli lányismerősét hozták ide, aki nevetve mesélte, amikor Krisztina meglátogatta, hogy újra megkísérli, ha kiengedik. Akkor is tele volt a kórterem, s ő megrettenve fürkészte a betegek arcán az önpusztítás felismerhető bélyegét.

Most azonban nem nézett körül. A lepedővel letakart ágyat nézte, a test kirajzolódó körvonalait. Meggörbült háttal feküdt fivére a fellebbenő takaró alatt, összekuporodva, mint kisgyerek korában, ha a gyomra fájt. Nézte a keskeny, most is komoly arcot, amelyen végleg úrrá lett a kín, lerázva az önfegyelem örökös szorítását. Látta a nyakon a vékony vörös vágást, az utolsó orvosi erőfeszítés jelét, a „mindent megtettünk” kárba veszett kísérletét.

Ilyen leplezetlennek Krisztina csak egyszer látta az öccse arcát, amikor két évvel korábban Erika, a menyasszonya egyik napról a másikra, váratlanul szakított vele. Bence akkor az ő lakásán akarta visszaadni a lánytól kapott ajándékokat. A csomagban, amelyet magával hozott, gondosan összerakva ott volt a születésnapra kötött pulóver, a névnapi nyakkendő, a karácsonyi kézelőgomb, a hónapos, éves fordulók megannyi emléke. Erika vonakodott visszavenni az ajándékokat, ekkor Bence sápadtan a kályhához lépett, s a csomag tartalmát egyetlen szó nélkül a tűzre vetette. Krisztina a magasra csapó lángok fényénél szorongva látta testvére arcán az eltökéltség és az elveszettség keveredését.

A városra szakadó hózivatarban, a karácsony előtti tülekedő tömegen átbotorkálva Krisztina visszament a munkahelyére. A szerkesztőségi szoba rászakadó magányában élete huszonnyolc esztendejét hirtelen mint a kegyelem állapotát látta megvilágosodni. Ám sejtette azt is, hogy a félelem nélküli évek szépséges sora immár lezárult, hiszen sebezhetőségét többé semmi sem tudja vele elfeledtetni.

Krisztina nem volt felkészülve arra, ami ezután következett. Budapestre rohanó anyja bénult kétségbeesésére, testvérei fejvesztettségére, nagynénje kábulatára. Nagyanyja riasztó nyugalmára, amikor unokája, Bence halálát tovább már nem titkolhatták előtte. És saját kálváriájára, a Farkasréti temető futószalagján karácsony utánra ütemezett temetésig. Az álom és az ébrenlét határán megjárt utakra, a csomagra, amelyet a kórházi nővér a kezébe nyomott. A bonctani intézetben a halottöltöztetők buzgólkodására: „Tessék nyugodt lenni, mindent szépen fogunk elrendezni.” Bence pedánsan rendbe rakott szekrényére s a táskájára, amelybe az úszáshoz be volt készítve a fürdőnadrág és a törülköző. Keresztanyja merev tekintetére, amikor a csöngetésre ajtót nyitott: „Te vagy az, Krisztina? Azt hittem, Bence jött meg…”

Aztán a hazautazásra. Sosem derült ki, hogyan került a vasútállomás elé a falujuk traktoros vontatója, és mióta várta a tomboló hófúvásban a többórás késéssel érkező vonatot, hogy ők szenteste kora délutánján hazajuthassanak. Az irdatlan ítéletidőben a hátralevő harminc kilométeres úton már egyetlen jármű sem közlekedett, csak a traktor tudott utat vágni magának.

Otthon pedig a csend. A lelkészlakban, ahol ezzel a karácsonnyal talán érdemtelenül hosszúra nyúlt, felhőtlen gyerekkora véget ért, most alig esett szó. Apja kopottas, meghitt irodájában ijesztő szótlansággal készülődött a karácsonyra. Csak írógépe kopogott, a lutheránus templomban a szolgálatok nem maradhattak el. Krisztina jobban szerette volna, ha anyja jajveszékel, de a családban senki, a testvérei sem tudtak megbirkózni az orvul támadó fájdalommal.

A szél közben elült, s a csönd a falakon kívülről is Krisztináig jutott. Mintha a hólepellel borult volna az ünnepet váró falu fölé. Szenteste késő délutánja volt, mégsem hallotta felcsendülni a mendikáló gyerekek énekét. Nem hangzott fel sehol a házak között, mint máskor mindig karácsony előestéjén a csapatokba verődött gyerekek vidám örömhírmondója, az évszázados szokást követő karácsonyi köszöntők sora.

A csönd a falu részvétnyilvánítása. Megfoghatatlan, mint minden, ami a szívek rejtett, jobbik zugából indul. Hiszen hogyan is beszélhetné meg előre egy egész falu, hogy egyetlen család se engedje mendikálni a gyerekeit ezen a karácsonyon?

Krisztina az otthoni csendből menekülve, csikorgó csizmái neszétől kísérve róni kezdte a behavazott utcákat. S a falu csöndjétől körülölelve, öccse halála óta először keservesen és felszabadultan sírva fakadt.

Sághy Ildikó