Keresztény szemmel

Bevallom, néha irigykedve nézek a „normális” keresztény családokra. Azokra, akiknél annak rendje és módja szerint, csendesen telnek az ünnepek: 24-én délelőtt elkészül a halászlé, megsül a zserbó, dél körül már a fa is díszben áll. Majd az édesanya kivasalja a családtagok ünneplő ruháját, hogy aztán kézen fogva, lassú lépésekkel elindulhassanak a templomba. Útközben van idő arra, hogy belessenek a házak ablakán (vajon itt járt-e már a Jézuska?), élvezzék, ahogy ropog a csizmájuk alatt a hó, belehallgassanak abba az áhítatos csendbe, amely csak szenteste ül rá a tájra.

Egy lelkészcsaládban minden másképp történik. Mi, akik nem csupán „végfelhasználói”, hanem „elosztói” vagyunk az ünnepeknek, lényegesen más menetrendhez szoktunk. Konyhánkban a hagyományos töltött káposzta illata keveredik a papírragasztó szúrós szagával: készül a hittanos gyermekeknek szánt ajándék papírcsillag. Dupla adag szaloncukrot látok el akasztóval, hiszen az egyházi fa sem maradhat csupasz. És ugyanazokat a karácsonyi énekeket egy nap többször is módom van elénekelni.

Az „ünnepgyár” persze szenteste délutánján pörög teljes fordulatszámon. Fogalmam sincs, hogy a mennyei Atyának mennyi energiájába került, míg a karácsony minden kellékét összegyűjtötte Dávid városában. Nem lehetett könnyű dolga. Azt viszont megtapasztaltam, hogy nekem legalább tucatszor kell fordulnom a parókia és a szolgálati autó között, hogy minden a helyén legyen: hangszer, kotta, éneklapok, gyertyák, versek – és persze a jászol. A jászol, mely az év háromszázötven napján keresztül újságtartóként funkcionál, az év végére azonban a Megváltónak lesz a fekhelye, mikor belekerül édesanyám régi babája meg egy kis szalma a megörökölt ócska heverőnkből. Így lesz aztán évről évre puha a betlehemi gyermek bölcsője, és évről évre egyre keményebb az ócska szalmazsák…

A jászol azóta különösen is kedves színfoltja a szentestéknek, amióta egyszer otthon maradt. Már félúton lehettünk, amikor rájöttem: a kisdedet a konyhában felejtettem. Rögtön fordultunk is vissza. „Mert az azért mégiscsak furcsa lenne, hogy arról verselnek lelkesen a kis pásztorok meg a bocik, hogy végre láthatjuk a megtestesült Istent, a gyerek meg sehol… Pontosabban huszonöt kilométerrel arrébb, az üres lakásban” – érvelt édesanyám. A pásztorok így negyed óra késéssel kezdhették meg az örvendezést – de legalább nem tették hiába.

Az útba eső karácsonyfákon mi csak néhány pillanatra legeltethetjük a szemünket; a hó nem a csizmánk alatt ropog, hanem karácsony este is a téli gumik dolgát nehezíti meg; az ünnep csendjének élvezeti értékét pedig az autó motorzúgása csökkenti jelentős mértékben.

Elvégre nem lehet mindenki pásztor a betlehemi éjszakában, hogy készen kapja az ünnepet fényességgel, kisdeddel és mennyei karral. Szükség van angyalokra is. Végső soron csak hálás lehetek, hogy az Atya méltatlan szolgájaként bár, de magam is vihetem a hírt. Ha nem is a betlehemi legelőn, hanem a magyar pusztában; ha az én hangszerem nem is szól olyan tisztán, mint az első karácsony kórusa – és időnként még meg is várakoztatom a pásztorokat…

László Jenő Csaba