Evangélikusok

Hogy mi a közös Petőfi Sándor költőben, Keken András evangélikus lelkészben és Huszárik Zoltán filmrendezőben? A válaszra egy hazánkban egyedülálló gyűjteményben, az Evangélikus Egyház Aszódi Petőfi Gimnáziuma és Kollégiuma iskolatörténeti múzeumában lelhet rá a kérdező, ahol az iskola mindhárom egykori diákjáról megemlékeznek. A Galga mente központjában a 18. században nyitotta meg kapuit egy önálló evangélikus középiskola – mondotta beszélgetésünk kezdetén dr. Roncz Béla igazgató, aki egyúttal az egri Eszterházy Károly Főiskola Földrajz Tanszékének docense is. Abból az alkalomból kerestük fel őt, hogy munkássága elismeréseként a közelmúltban vehette át egyházunk Péterfy Sándorról elnevezett oktatási díját.

– A Pest megyei evangélikus esperesség 1727-ben vált el a Nógrád megyeitől; ekkor fogtak önálló középiskola szervezésébe, amely működését 1728-ban kezdte meg. A Petőfi Sándor nevét 1915-ben felvevő intézmény a gazdasági világválság idején új épületbe költözött.

– Nem sokáig tarthatott hát a tanárok és a diákok öröme…

– Az államosításig valóban kevés idő maradt; 1948 után csaknem fél évszázadig nem volt a településen egyházi oktatás.

– Amikor 1994-ben újraindították az iskolát, Önt kérték fel igazgatónak. Hogy emlékszik vissza a kezdetekre?

– Nem áll szándékomban szerénytelennek lenni, de több évtizedes szakmai, vezetői tapasztalattal a hátam mögött hála Istennek nem kellett, hogy megijedjek ettől a megtisztelő, kívülálló számára talán nehéznek tűnő feladattól. A gondot számomra nem az iskola irányítása, hanem inkább az okozta, hogy „albérletbe” kellett költöznünk. Az evangélikus iskola régi épületét ugyanis nem kaptuk vissza, diákjainkat és tanárainkat a Csengey úti általános iskola fogadta be, ahol két – egy négy- és egy hatosztályos – évfolyamot indítottunk. Hála Istennek hamarosan, 1996-ban elkezdődhetett az építkezés, és 1997 szeptemberében kétszázöt diákkal és tizenhét fős tanári gárdával már el is indulhatott a tanítás az Evangélikus Egyház Aszódi Petőfi Gimnáziumának új, impozáns épületében.

– Az intézmény az évek folyamán sokat változott, fejlődött, megépülhetett a tornacsarnok és a kollégium is.

– A rendszeres testmozgást nagyon fontosnak tartom, ezért szorgalmaztam, hogy mielőbb megépüljön a tervezett tornacsarnok. Az építkezés 2001 őszén vette kezdetét, a munkálatokat 2002 májusában fejezték be. A kollégium építését a tanulólétszám folyamatos növekedése tette szükségessé; a hatvan főt befogadó diákotthont 2003-ban adtuk át.

– A tanulólétszám folyamatos növekedését említette. Úgy tudom, ma is nagy a túljelentkezés…

– Kétszer annyian szeretnének ide járni, mint ahány diákot fogadni tudunk. Mivel ez egy evangélikus iskola, elsősorban a lutheránus felekezethez tartozó diákokat vesszük fel, de örömömre szolgál, hogy a többi történelmi egyházhoz kötődő gyermekeket is szívesen íratnák be ide a szüleik. És olyan gyerekeket is, akiknek nincs közük a hithez, a valláshoz. Rájuk gondolva mondom, hogy az iskola missziói terület. A tanároknak nagy a felelősségük abban, hogy miként alakul a tanulók – és rajtuk keresztül az egyházakról keveset vagy akár semmit sem tudó szüleik – hitélete.

– A mindennapok gyakorlatában hogyan valósul meg a misszió?

– Természetesen van hittanoktatás protestáns, illetve katolikus bontásban, továbbá – és úgy hiszem, ebben az evangélikus iskolák közt egyedülállók vagyunk – minden ünnepi alkalomhoz kapcsolódóan tartunk istentiszteletet, így például a tanévnyitón, illetve -zárón, szalagavatón, ballagáskor. Húsvétkor, karácsonykor ökumenikus istentiszteletet tartunk úrvacsoraosztással, katolikus diákjainknak áldozással. Fontosnak tartom, hogy mi, pedagógusok belső meggyőződésünk szerint éljük életünket, hiteles példát közvetítve a diákok, szüleik és természetesen kollégáink számára is.

– A hit és a teremtett világ szeretetének előtérbe helyezése is az oka-e annak – földrajz–biológia szakos tanár volta mellett –, hogy a gimnázium ökoiskolaként is működik?

– Részben igen. A gyökerek nagyon sokat jelentenek. Az evangélikus egyházhoz való kötődést, az iránta való hűséget – csakúgy, mint a növények és az állatok szeretetét – otthonról, Vácegresről hoztam. Első generációs értelmiségi vagyok, szüleim földművesek voltak, tőlem sem idegen hát a falusi életforma. Feltehetően a neveltetésemnek köszönhetően vált fontossá számomra a szülőföldem – értsd: a történelmi Magyarország – és az emberek szeretete. Ezeket az értékeket igyekeztem eddig és igyekszem a jövőben is közvetíteni az aszódi evangélikus gimnáziumban. Azt szeretném, hogy a gyerekek, akiket a nemzet és egyházunk jövője letéteményeseinek tartok, e falak között Istent, egyházukat és hazájukat szerető emberekké válhatnának, és akik, ha tudásukat hosszabb-rövidebb ideig akár külföldön is gyarapítják, végül mindig hazatérnek.

Végezetül szeretném elmondani, nagy öröm számomra, hogy az idén én kaphattam meg egyházunk legmagasabb oktatási kitüntetését, a Péterfy Sándor-díjat. Ebben benne van annak a tizenkét évnek a munkája, melyet a gimnázium élén végezhettem. Azért, hogy mindezt megfelelő színvonalon tehettem, köszönettel tartozom a családomnak, mert ők biztos hátteret jelentenek a számomra. Köszönettel tartozom a tantestületnek, egyházunk vezetőinek is, akik biztatással, jó szóval segítették munkámat, s kitartottak mellettem a legnehezebb időszakban is.

Gazdag Zsuzsanna