Keresztény szemmel

„Kellemes karácsonyi ünnepeket, tanár úr!” – mondta diákkoromban a hetes az osztályfőnökünknek a karácsonyi szünet előtti utolsó órán. Emlékszem: a tanár úr erre levette a szemüvegét, mélyen a hetes szemébe nézett, majd halk, de határozott hangon azt mondta: „Fiam, kellemes csak a lábvíz lehet, a szeretetet nem lehet a kellemes szóval jellemezni, ez a karácsony igazi tartalmát mélyen elfedi…” Félő azonban, hogy a mai fiatalok már a karácsonnyal kapcsolatos „felszíni” ismereteknek is híján vannak.

Jézus Krisztus születésének napját latinul nativatis Domininek vagy natalis Domininek nevezik. A nyugati kereszténység december 25-én, a keleti pedig január 7-én ünnepli a Megváltó születését. A két dátum közötti különbséget az magyarázza, hogy a keleti liturgiában a régi, julián naptárat használják, amely a nálunk is bevett Gergely-naptárhoz képest tizenhárom napos késésben van.

Jézus születésének éve lett az általánosan elfogadott időszámítás kezdete. Ami előtte volt, arra azt mondjuk, hogy Krisztus előtt, ami pedig ezt követően történt, arra azt mondjuk, hogy Krisztus után történt. Csakhogy: Jézus minden bizonnyal négy-öt évvel Krisztus előtt született! Ez úgy eshetett meg, hogy Dionysius Exiguus apát 525-ben dolgozta ki a Krisztus születésétől kezdődő és máig is érvényes időszámítást. Azóta azonban már tudjuk, hogy a derék apát néhány évet tévedett. Valljuk be: fél évezred távlatából nem is olyan rossz teljesítmény…

Az evangéliumok nem nyújtanak támpontot arra nézve, hogy pontosan mikor, melyik hónapban született Jézus. Ezért aztán a kezdeti időszakban a keresztények többféle időponthoz kötötték: voltak olyan közösségek, ahol január 6-án, vagyis vízkereszt napján ünnepelték, másutt április 18-án vagy május 20-án. Aztán január 6-a lett – először Nyugaton, később Keleten is – az elfogadott dátum. A 325-ben ülésezett niceai zsinat határozott úgy, hogy december 25-én kell ünnepelni Jézus születésének napját. Azért döntöttek így a zsinati atyák, hogy ezzel is megpróbálják ellensúlyozni a Római Birodalomban az idő tájt igencsak népszerű Mithras-kultuszt, amely a téli napfordulón ünnepelte a napistennek a sötétség felett aratott győzelmét. Azt mondták: Jézus a sötétséget is legyőzte, s ezzel a pogány kultuszt mintegy „megkeresztelték”.

Manapság karácsonyfa köré gyűlik a család, s ott adja át mindenki azokat az ajándékokat, amelyekkel örömet szeretne szerezni szeretteinek. Ezt a szokást Németországból vettük át még a 19. század elején. Ugyanis a fenyő télen is zöldell, vagyis akkor, amikor a többi növény mind lehullajtja a leveleit, „meghal”. Ennek a tulajdonságának köszönheti ez a szép tűlevelű örökzöld fa, hogy az örök élet jelképévé válhatott, és a halál felett győzedelmeskedő Jézus ünnepkörébe került.

Pontosan nem lehet tudni, hogy mikor állították fel Magyarországon az első karácsonyfát, mint ahogyan azt sem tudjuk megmondani, hogy ki büszkélkedhet az elsőség címével. Ezt ugyanis több főúri család is a magáénak tudja. Báró Podmaniczky Frigyes visszaemlékezéseiben azt írta, hogy hazánkban a fenyőfaállítást édesanyja, a Németországból származó Nostitz Erzsébet honosította meg az 1800-as évek elején. Egy másik forrás ugyanakkor úgy tartja, hogy Mária Dorottya, József nádor felesége állított először karácsonyfát 1820-ban, mégpedig Pest-Budán. De az első magyarországi óvoda létrehozójáról, Brunzvik Terézről is ugyanezt mondják néhányan. Mindegy. Bárkié is az elsőség, tény, hogy a 19. század második felére már az egész országban – amely akkor teljesen lefedte a Kárpát-medencét! – elterjedt a karácsonyfa-állítás szokása.

Jezsó Ákos