A vasárnap igéje

KARÁCSONY UTÁNI VASÁRNAP – Ézs 49,13–16

Ha van egy kis időm, szeretek emlékezni. Egy héttel karácsony után olyan jó visszaidézni a karácsonyi istentiszteletet, a sötét estében világító templomablakokat. Olyan jó felidézni az emberek arcán a csodavárás reménységét. A teli templomban – mintha mindenki kisgyerek lenne arra az egy órára – az arcokon láthatóvá lesznek az álmok, a vágyak. Olyan jó emlékezni ezekre az arcokra. Vajon azok, akik ott voltak, akik azon az estén mertek álmodni, hagyták a szívüket megszólalni, vajon ők emlékeznek-e ma még az álmaikra? Emlékeznek-e egy héttel később arra, hogy mit is kívántak ott, a karácsonyfa alatt, amikor néhány percre, órára felszabadultak a mindennapi terhek alól, amikor gyerekek lehettek újra? Emlékeznek-e az álmaikra?

Emlékezünk-e azokra az álmainkra, amelyekkel az életünket kezdtük? Gyerekkorunk, fiatalkorunk álmaira? Az álmokra, amelyek elindítottak bennünket, amelyek annyi szépet ígértek nekünk? Azokra, amelyekből mindig csak egy kicsit engedtünk, s most még sincsenek sehol…?

Egy barátom gyerekkorában egy kardról álmodott. Egy szép kardról, amelyet az oldalára köthet, amely fényesen csillog, ha a nap felé tartják. Aztán felnőtt kard nélkül. Elhagyta már a gyerekkort, amikor egy ünnepen, talán éppen a diplomaosztója volt, nagymamája egy csomagot nyújtott át neki. Amikor kibontotta, megdöbbent. Egy kard volt a csomagban. Rövid, ívelt kard, a tokjában. Még a derékra is fel lehetett kötni. Csak annyit tudott mondani: „Istenem, de szép a pillanat, amikor gyerekkori álmaink teljesülnek!” A kard azóta is ott lóg szobája falán.

Az a baj az elvesztett álmainkkal, hogy nemcsak az álom, de mi is elveszünk ilyenkor. Elvész belőlünk egy darab, egy rész, amely valaha fontos volt. A lehetőség, akivé lehettünk volna, ha az álom teljesül. Évről évre, ahogyan feladunk egy-egy részt az álmainkból, önmagunkból is elveszítünk egy darabot, önmagunkban is meghal egy része az életnek. Elkeseredésünk mélysége éppen abból adódik, hogy rájövünk, milyen kevés maradt meg az álmainkból, milyen kevés élet maradt bennünk.

Nemcsak mi álmodtuk egyszer az életet. Az Úr is megálmodott minket. Biztos vagyok benne, hogy születésünk pillanatában látta és tudta, hogy miért kapjuk az életet. Pontosan látta lehetőségeinket, hogy ha teremtése nyomán kiteljesedik bennünk az élet, kik is leszünk majd húsz, harminc, ötven, hetven év múlva. És bár mi évről évre – vagy inkább napról napra – adjuk fel az álmainkat, és távolodunk attól a lehetőségtől, amelyet tőle kaptunk, ő mégsem felejtett. Nem felejtett el bennünket. A tenyerébe vésett. Nála még mindig ott él a teljesség igénye velünk, az életünkkel kapcsolatban.

A megünnepelt kisgyermek, az Isten Fia, a Messiás összetört, feladott, elforgácsolt álmaink újjászületésének reménysége. A teljesség reménysége. Benne nyilvánvalóvá lett, hogy az Úr nem felejtett el minket. Valósággá lett, hogy név szerint ismer, tenyerébe vésett minket, és eltökélt szándéka, hogy visszaadja nekünk az álmainkat, az életünket. Üljünk hát le, gondolkodjunk csak. Hogy is volt? Kik is vagyunk? Mivé is lehetnénk? Kérdezzük meg magunkat, és ha kell, őt is: vajon miért kaptam az életemet? Vajon mire álmodott engem a Teremtő? Vajon hogyan kezdhetnék újra mindent úgy, hogy ne veszítsem el az álmokat, az életet?

Barátom kardjára gondolok, és arra a sok csillogó álomra, amely az enyém volt valaha. És érzem, repesve örülnék, ha újra az enyéim lehetnének, ha újra életre kelnének az álmaim. „Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az Úr, és könyörül a nyomorultakon. (…) Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.”

Krámer György