Élő víz

„Nagyon szenvedek a karácsonytól. Már most félek attól, mennyi tennivalóm lesz. A fejemben egy egész lista van: takarítás, ablakmosás, bevásárlás, ajándékok beszerzése, sütés-főzés, karácsonyfa-díszítés – és még sorolhatnám. Mire az ünnepi asztalhoz ülök, vagy megállunk a karácsonyfa előtt, teljesen elfáradok, és nincs kedvem semmihez. Évek óta így megy ez. Azt érzem, feladatom, kötelességem megteremteni az ünnephez a megfelelő hangulatot, körülményeket a családomnak. A legjobban még a szentesti istentiszteletet kedvelem, ott kipihenhetem magam. Ha nem is tudok ráhangolódni az ünnep mondanivalójára, de legalább kissé megnyugszom a templomban…”

Biztos vagyok benne, hogy száz asszony közül legalább nyolcvanan vélekednének a lejegyzett vallomás alanyához hasonlóan a karácsonyi készülődésről. Hogy tudniillik szenvedésként tekintenek az előttünk álló hetekre, az ünnep körüli teendőkre.

Hallottam, amikor egy férfi azt javasolta a feleségének, hogy bátran mondjon le a karácsonyi szenvedésről, nem várja el tőle senki, hogy süssön-főzzön, takarítson, kimerüljön, idegesen sürögjön-forogjon úgy, hogy közben a családjának is elege legyen az ünnepből. Egyszerűen csak élvezze az ünnepet, örüljön az együttlétnek, csak úgy ünnepeljen. Az asszony felháborodva válaszolta: „Azért ott még nem tartok, hogy mindezt elhagyjam. Mit gondolsz, jól érezném magam, ha csak a babérjaimon ülnék, és semmit sem csinálnék?!”

Ebből a párbeszédből is kitűnik, milyenek vagyunk mi, háziasszonyok. Talán nem erős kifejezés az, ha azt írom: különösen mi, keresztény háziasszonyok. Félre ne értsen az olvasó! Nem lenézésből vagy lekicsinylésből írtam a „keresztény” jelzőt a háziasszony szó elé, hiszen magam is kereszténynek vallom magam, sőt még lelkész is vagyok. Azért is fogalmaztam többes szám első személyben, mert a problémában én is érintett vagyok, saját válaszomat akár magam is megszívlelhetem, elgondolkozhatom rajta.

Azt vettem észre, hogy vannak emberek, akik szeretnek szenvedni. Szinte lubickolnak a szenvedésben. A szenvedéshez természetesen hozzátartozik a panaszkodás, az önsajnálat, a sajnáltatás is. Az ilyen emberek valóságos mártírnak tekintik magukat, akik a körülmények, a körülöttük lévő dolgok, események, emberek áldozatainak tüntetik fel magukat. A legszebb ebben az, hogy mindez nem csupán valamiféle játék a részükről, vagy mások megtévesztése, hanem véresen komoly élet- és önszemlélet. Teljesen beleélik magukat a saját szenvedésükbe.

Távol álljon tőlem, hogy ítélkezzem, hiszen a karácsonyi készülődést én is teherként élem meg, mégis fel kell tennem „szenvedő” asszonytársaimnak a kérdést: ki várja el, hogy idén karácsonykor is úgy tegyenek, ahogyan évek óta szoktak? Nagyszerű dolog, hogy valaki felvállalja családja etetését, az ünnep körüli teendők elvégzését, de megéri-e? Nem túl nagy árat fizet-e érte? Nem örülne-e jobban a családja egy jókedvű, kiegyensúlyozott édesanyának, feleségnek, mint egy nyúzott, unott, fénytelen, agyonhajszolt, nyűgös asszonynak?

Tudom, mi, nők – ahogy a férfiak is – hozunk magunkkal olyan mintákat, amelyeket követendőnek tartunk, amelyek meghatározzák szerepünket az általunk alapított családban. Talán az édesanya nyomdokába szeretnénk lépni, talán az anyósunk volt a mintaanya, -feleség és -háziasszony… Nem tudom. Néha úgy érzem, mintha mi magunk akarnánk Isten helyébe lépni, és magunk akarnánk beteljesíteni azt az igét, amely a gyónásban a Tízparancsolat felolvasása után hangzik el: „Megbüntetem az atyák bűnét a fiakon harmad- és negyedízig azokon, akik engem gyűlölnek.” Keményebbek vagyunk a Jóistennél.

Sokan nem tudnak véget vetni valaminek, amiről érzik, tudják, hogy nem jó, de mégis követik, mert ez a minta „adatott”, mert a megszokott mégiscsak biztonságot ad. Biztonságot ad? Nem inkább hamis elképzelésekbe ringatja magát az ember, amikor azt hiszi, akkor jó „keresztény” anya, feleség, ha – úgymond – mindent megtesz a családjáért, ha tud szenvedni értük?

Azt gondolom, nem szabad, hogy a karácsonyi családi ünneplés olyan áldozatot kívánjon, amelybe olykor nemcsak a háziasszony, de a család is „belerokkan”. Nem erény és nem dicsőség olyan szenvedést vállalni, amely kikerülhető. Az csak álmártírság.

Lehet ugyan abban a tudatban élni, hogy „jó anya vagyok, mert szép karácsonyt teremtek, és jót főzök a családomnak”, de ettől valójában senki sem lesz jó anya és feleség. Mi lenne, ha inkább leülnénk együtt otthon, és megbeszélnénk a karácsonyt? Mi lenne, ha listát készítenénk arról, mi az, ami feltétlenül szükséges, és mi az, ami elhagyható? A karácsony persze nem hagyható el, és nem is helyezhető át egy márciusi időpontra – no de az ablakmosás?

Olyan jó lenne, ha valóban örülni tudnánk ennek az ünnepnek! Ha a templomban nemcsak „megnyugodnánk”, hanem engednénk, hogy eljusson hozzánk az isteni szándék, a tartalom is.

Az Úristen már megteremtette a karácsonyt azzal, hogy Jézus Krisztus megszületett, nekünk pedig megadta az ünneplés lehetőségét – hát miért ne élnénk vele? Túl nagynak képzeljük magunkat, ha azt gondoljuk, hogy nekünk kell bármit is megteremtenünk. Nem. Karácsonykor az a dolgunk, hogy örüljünk annak, hogy Jézus megszületett.

Isten nem azért adta Jézust, hogy szenvedni lássa övéit, hanem hogy örömükben gyönyörködjön.

Koczorné Heinemann Ildikó