EvÉlet - Lelki segély

„Édesanyám szinte sohasem mutatta irántam szeretetének bármi jelét. Felnevelt, de gyakorlatilag érzéketlen maradt örömeimet vagy bánataimat illetően. És a gyermekeimmel is így tesz. Amikor a fiam egy héttel a születése után meghalt, nem vigasztalt, sőt el sem jött a temetésére. Nagyfiam óév estére tervezi az eljegyzését, amelyet szűk családi körben, nálunk ünnepelnénk. A nagymama azonban visszautasította a meghívást. Annyi mély sebet okozott már szeretetlenségével, hogy egyszerűen nem tudom feldolgozni. Jönnek az ünnepek, melyek a szeretetről szólnak. De hogy szeressem azt, aki a szeretetre gyűlölettel válaszol?”

Drága Erzsébet! Együttérzéssel olvastam keserű sorait. Semmitől sem szenvedünk jobban, mint a szeretet hiányától! Minél nagyobb és fájdalmasabban kongó a bennünk lévő űr, annál kétségbeesettebben akarjuk megtölteni. Ez az űr még ma is szeretett édesanyja gyöngédségére vár. Mert biztos vagyok benne, hogy Erzsébet – minden rossz tapasztalata ellenére – nagyon szereti a mamáját.

Az emberi lélek felületes ismerője talán dühöt, sértettséget olvasna ki soraiból. Netán azt feltételezné, hogy kedves levélíróm meg szeretné szakítani édesanyjával a kapcsolatot. De én biztos vagyok benne, hogy még mindig abban reménykedik, hogy édesanyja egyszer csak valami csodálatos módon mégis azzá válik, aki sohasem volt. Egy megértő, szeretetteljes anyukává, aki fenntartások nélkül, óvón öleli magához leányát. Pedig a leány már annyiszor csalódott. Édesanyja újból és újból eltaszítja magától, megsérti, nem fogadja el még unokái közeledését sem. Nem arról van tehát szó, hogy egy nézeteltérés miatt eltávolodtak egymástól, hanem arról, hogy édesanyja nem tudja vagy nem akarja betölteni anyaszerepét.

Elkötelezett híve vagyok az őszinte, tényfeltáró beszélgetéseknek. Azonban minden szituáció más és más. Ebben az esetben nem javaslom, hogy keresse az alkalmat egy nagy, mindent tisztázó beszélgetésre! Csak elmérgesítené a helyzetet, hogyha újra és újra szembesítené őt – egyébként jogos – sérelmeivel.

Erzsébet! El kell fogadnia, hogy édesanyja saját erejéből nem tudja és nem is fogja biztosítani az Ön számára azt a szeretetet, érdeklődést, együttérzést, amelyet vár tőle! Tudom, hogy nem könnyű ezzel szembenéznie, de csak így szabadulhat fel az elutasítottság frusztrációjától. Ez a frusztráció egyszerűen nem engedi, hogy felszabadult és boldog legyen. Nem engedi, hogy úgy szeresse édesanyját, amint van. „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életet adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” (1Jn 3,16)

Krisztus szeretete nem feltételeket szabó, önző szeretet. A miénk ilyen. Tudja, Erzsébet, az én ifjúkoromból is van néhány olyan elvarratlan szál, amelyet azóta is próbálok összecsomózni. És bevallom, hogy csak lassan tanulgatom Gazdámtól, mi módon is kell ezt csinálni. Életemet adni a szeretetért, vagyis feladni vélt vagy valós igazamat. Szeretni szabadon, szépen, és nem felszaggatni a régi sebeket. De higgye el, aki azt mondja, hogy ez nem nehéz, az nem mond igazat!

Úgy érzem, hogy édesanyja viselkedéséért is az ő saját, fel nem dolgozott gyermekkori élményei a felelősek. Ezt úgy kell látnunk, mint az ő egyéni lelki sérülését. Ugye ha édesanyja vak volna, vaksága ellenére is szeretné őt?! Akkor, kérem, tekintsen rá úgy, mint aki érzelmi vakságban szenved. Ez az érzelmi vakság nem engedi, hogy érzékelje családja lelki igényeit. Nincs tudatában annak, hogy milyen fájdalmat okozott Önnek gyermekkorában. Nem sejti, hogy mennyire megbántotta, amikor nem ment el a gyermeke temetésére. És most sem érzékeli, hogy mekkora sértés visszautasítani unokája szeretetteli meghívását.

Ha Erzsébet lelki sérültnek tudja elfogadni az édesanyját – aki sérülését akkor szerezte, amikor még ő volt nagyon sebezhető –, akkor ez pajzsává lehet, amellyel kivédheti az elutasítottság nyilait. Az egészséges gondolkodás első alaptétele elfogadni a megváltoztathatatlant. Mert az ember bele is őrülhet abba, ha folyton a megváltoztathatatlanon morfondírozik. Ugyanakkor Istennek semmi sem lehetetlen. Miközben elfogadjuk a megváltoztathatatlant, egyúttal azt is kifejezzük, hogy Isten kezébe tettük le. Itt vannak az ünnepek. És valóban a szeretetről játszanak fenséges dallamokat. „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.” (1Jn 3,18)

Ezt nemcsak azért mondja nekünk a szeretet apostola, mert hívőkhöz úgy illik, hogy legalább karácsonykor béküljenek meg egymással. Hanem azért, mert Isten Fiának a szeretetére, az ő vérig menő, szabadító és újjászülő szeretetére van szüksége minden embernek ahhoz, hogy szeretni tudjon. És erről a szeretetről csak mi, a benne és általa megváltottak tehetünk tanúbizonyságot! Erzsébet édesanyjának a lelki vakságát is csak Jézus tudja meggyógyítani. Érzelmi fagyosságát csak ő tudja átforrósítani. Élje édesanyja elé Isten szeretetének örömhírét! A többi az Úr dolga! És ki tudja: talán éppen 2006 telén toppan be otthonukba a csodák karácsonya!

Önnek és családjának, valamint minden kedves olvasómnak hótiszta, szeretetillatú, kegyelmes karácsonyt kíván:

Szőkéné Bakay Beatrix