Élő víz

Manapság egy kettős folyamat tanúi vagyunk. Egyrészt terjed a modern hitetlenség. Az óember harcol Isten ellen. Az egyházat elavultnak tartja. Tudni sem akar Isten igényeiről. Öntörvényű életet él. „Én tudom, hogy mi jó nekem!” – vélekedik.

De nemcsak az ember harcol Isten ellen, hanem Isten is érezteti hatalmát és ítéletét. Pál apostol a Római levélben arról beszél, hogy nyilvánvaló Isten haragja…

Sok baj, csapás van. Isten megingatja magabiztosságunkat. Tavaszi idő van januárban! Szép. De félelmetes is: azt kell éreznünk, hogy a természet kilépett a rendjéből. Hiszen nincs kezünkben az időjárás. Vihar, árvíz, hőség – szeszélyesen jöhetnek. Ma már senki nem tagadja a globális felmelegedés tényét. Egyes tudósok azt jósolják, hogy századunk hetvenes éveire eltűnnek a Földközi-tenger csodálatos üdülőparadicsomai… Helyükön homoksivatag lesz. A mediterrán zóna észak felé húzódik.

Tél van, de elmarad a korcsolyaverseny, mert nincs jég, a műjég is elolvad… Síelni sem lehet még műhóval sem ilyen melegben. Elmaradnak a bevételek…

Beteljesedik, hogy a dicsekvő ember elveszti magabiztosságát (Zsolt 30,7–8).

Isten népe együtt szenved a megpróbáltatásokban a világgal, de nem csodálkozik. Mert csak az ige teljesedik be a büszke 21. századon: „…aki magát felmagasztalja, megaláztatik” (Mt 23,12; Károli-fordítás); „…Isten a kevélyeknek ellene áll…” (1Pt 5,5; Károli-fordítás)

Amikor ezeket leírjuk, nem félelmet akarunk kelteni Istennel szemben, mert Isten nem elveszíteni akarja az embert, hanem éppen megmenteni, és ráeszméltetni arra, hogy tévúton jár. A megoldás: nem elfutni tőle, hanem hozzá menekülni, megbékélni vele. Letenni a fegyvert, amellyel harcolunk ellene, alázatosan elfogadni, hogy a világ sorsa, az emberiség sorsa és az én sorsom is az ő kezében van.

Nem tehetünk nagyobb szolgálatot a mai nyugtalan, biztonságát vesztett emberiségnek, mint hogy sugározzuk a békességet, amelyet Isten naponta felkínál nekünk Jézus, a Szabadító által. Ne szégyelljük bevallani, hogy mi – büszke emberek – tehetetlenek vagyunk, de nem gazdátlanok. Ha úgy érezzük is olykor, hogy életünket mint egy kis csónakot viharos szelek, vad hullámok dobálják, ott van a kormánykeréknél biztos kezű Gazdánk, aki – ha engedjük – békés vizekre viszi hajónkat. Csak engedjük át a vezetést…

Gáncs Aladár