Keresztutak

Egy évvel ezelőtt számolt be a sajtó arról, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hejce község közelében hegynek ütközött és lezuhant a szlovák légierő egyik szállítógépe. A gép utasai – Koszovóban szolgálatot teljesítő szlovák katonák, illetve a személyzet – egy kivétellel életüket vesztették. Az alábbiakban Lackner Pál evangélikus lelkész, protestáns tábori püspök az események részeseként idézi fel a tragédia utáni órák történéseit, illetve a szerencsétlenül jártak emlékére emelt emlékmű felavatásának mozzanatait.

Január 19. – a feleségem névnapja és a középső lányunk születésnapja. Az ilyen családi eseményekről szűk körben, egyszerűen szoktunk megemlékezni; így volt ez tavaly is. A kamaszok után este végre bejutok a fürdőszobába, amikor megszólal a szolgálati telefon: a központi ügyelet riaszt.

Rögtön hívom a gépkocsivezetőt, majd a kollégákat. Magassy Sándor veszi fel elsőnek, ő is indul. Fél óra múlva már az M3-as autópályán száguldunk a zempléni hegyek felé. Kora este a hírekben már bemondták, hogy Telkibánya mellett lezuhant egy szállítóhelikopter negyven emberrel a fedélzetén. Ekkora gépe sem a Magyar Honvédségnek, sem a szomszédos országoknak nincs – az információ pontatlannak vagy tévesnek tűnik.

Menet közben jönnek a hírek rádión és telefonon: Hejce az úti cél, a pontosabb koordinátákat és a feladatokat majd ott megkapjuk. Kiderült, hogy egy szlovák AN–24-es repülőgép zuhant le.

Hejce: ezeréves zsákfalu a Gergely-hegy és a Borsó-hegy tövében. Sajátos egyháztörténeti helyszín: a harcos középkori előreformátorok, a husziták, mint annyi más helyen a környéken, itt is megvetették a lábukat. Sokak viselik ma a településen a Cseh vagy a Vencel vezetéknevet. A kassai püspök nyári rezidenciaként épült palotája áll itt, ez volt a két világháború között a mai országhatárokon belüli részegyházmegyét kormányzó helynök székhelye, szeminárium is működött Hejcén. Az ötvenes években ide internálták a katolikus püspöki kar jelentős részét. A falu türelmi rendelet után épült református templomának ma sincs tornya.

Menet közben jön a hír: van egy túlélő. Reménykedhetünk még? Ötpercenként egy tucattal csökken a hátralévő kilométerek száma, negyedóránként egy fokkal a külső hőmérséklet: már mélyen mínusz tíz alatt vagyunk. A Hernád völgyében köd nehezíti a haladást. Végre odaérünk. A lezuhant gép messze van a falutól, hat-nyolc-tíz kilométer távolságról beszélnek; úttalan utak, húsz centiméteres hó, a helyszín egyelőre lezárva: az út keskeny, szembejövő forgalom nem lehetséges, kitérő nincs, gyalogosan a sötétben eltévedni könnyű lenne – csellengők keresésére most nincs lehetőség.

Mivel a katonák még nem értek ide, a határőrökkel, rendőrökkel, katasztrófavédelmisekkel beszélgetünk. Nagy a döbbenet; aki – hozzánk hasonlóan – nem járt fenn, azaz nem látta a katasztrófa helyszínét, a roncsokat és az áldozatokat, az latolgat, találgat. Aki járt fenn, döbbenten hallgat, alig szól. Érkeznek a szlovák katonák, hivatalnokok is – nem sokat szólnak még egymáshoz sem. Ameddig lehet, felmegyünk gyalog; ez a pont a temető melletti kanyar, ahonnan már Kassa fényei látszanak: azé a városé, ahol a Koszovóból érkező gépnek néhány percen belül landolnia kellett volna… Tiszta éjszaka van, mínusz húsz fok alatti a hőmérséklet, a mobiltelefonok akkui a hidegben gyorsan merülnek.

A falu – és tegyük hozzá: a szomszédos települések – lakói egy emberként mozdulnak: a pék hoz néhány kosár meleg kenyeret, valaki odaállít mellé egy bödön zsírt, pár asszony keni a kenyereket, az öregotthon üstszámra főzi a teát. Közben jönnek a különböző hatóságok képviselői is, hatáskörök egyeztetése folyik, korrekt, de komor hangulatban. Megérkeznek a katonák is, velük beszélgetünk, közben negyed négykor odalép hozzám egy úr: „Püspök úr, én vagyok itt a katolikus kántor.” Aztán rögtön ki is javítja magát: „Elnézést, ezredes úr, most polgármesterként köszöntöm.”

Hajnalra kiderül, a helyszín biztosítása nem a katonák feladata, levonulunk. Isten irgalmazzon az áldozatoknak, adjon megnyugvást és békességet a túlélőknek.

Az idő múlik, az információk gyűlnek: kiderül, hogy a szlovák ökumenikus tábori lelkészi szolgálat – a protestánsok mellett az ortodoxok is tagjai – vezetője életében először ment volna misszióban szolgáló katonákat látogatni, majd ezzel a géppel jött volna vissza. Indulás előtt néhány nappal azonban valaki a vezetői szintek egyikén úgy döntött, majd megy inkább a katolikus helynök, Jozef Stank alezredes. Tomas Semko testvérünk itthon és így életben maradt.

A szerencsétlenség áldozatai a volt Jugoszláviában, Koszovóban teljesítettek szolgálatot, a rigómezei csata emlékművét őrizték. Legtöbbjük jó kapcsolatot tartott fenn a kint szolgáló magyarokkal; érthetően a mi Szent László táborunkban is nagy volt a döbbenet.

A katonák fejében ott vibrál a kérdés: miért? Van olyan önfeláldozás, amelyet a történelem igazol: amikor utólag a dolog célja vagy értelme világos, amikor mások életét menti meg az egyén feláldozása. Itt azonban áldozatokról van szó, egy banális közlekedési baleset halottairól. Kiderült a tragédia oka is: túlzottan rutinból történt a leszállás.

Őszre elkészült a szerencsétlenül jártak emlékműve. Az avatás egész napos: a kassai dómban délelőtt emlék-istentisztelet – némi kivárás és kavarás, hogy ökumenikus és/vagy nemzetközi-e, vagy talán mégsem, de mégis –, utána koncert. A templom zsúfolásig tele hozzátartozókkal, bajtársakkal, katonai és politikai vezetőkkel, tévéközvetítés – látszik, hogy az egész ország számára fontos az emlékezés, de a szembesülés is. A két katolikus tábori püspök koncelebrált miséje végén kapunk szót: ketten – Tomas Semko szlovákul, én magyarul – hirdetjük az igét. Délutánra a hozzátartozókat a szlovák hadsereg átszállította Hejcére, a buszokból teherautókra ülnek, majd a végső pár kilométert gyalog kell megtennie mindenkinek.

A hegytetőn várunk az utolsónak érkezőkre, akik elsőnek indultak Kassáról, ők tizenegynéhányan gyalog jöttek. Van idő körülnézni. A még mindig kormos fák között kopasz az ütközés helye. Az erdősáv végéig két sor van még, azután egy füves domboldal következik. Ha pár méterrel magasabban szállnak, odaérnek, több a túlélő; ha még pár méterrel feljebb, akkor ma nem ismernénk a Borsó-hegy nevét – szemmel láthatóan ilyen gondolatok cikáznak a jelenlévők fejében.

A fákon emléktáblák – minden név külön, ezek körül gyülekeznek a hozzátartozók. Lehet látni az életkori különbségeket: az elöljárók az én nemzedékem tagjai voltak: tétova kamaszok, feleségek, öreg szülők állnak a fák körül. A huszonévesekre – a többségre – emlékezők más képet mutatnak: rohangáló kisgyermekek, néhány karonülő, fiatal özvegyek, középkorú szülők, megtört hetvenes nagyszülők. Lelkészként sok gyászolóval találkoztam, mégis nehéznek érzem ezt a helyzetet. Szolgatársaimra nézve látom, ők is ugyanígy vannak.

A szlovák miniszter beszéde után felolvassák a neveket. Fel-feltörnek a könnyek, jönnek a koszorúk, majd a lelkészeké a szó. Öten szólunk – és nem csak a protokoll miatt röviden. A délelőtti szolgálattévőkön kívül a szlovák sereg egyetlen ortodox lelkésze is itt van.

Mi más vigasztalhat itt, nyelvi korlátokon és felekezeti határokon túl, mint Isten igéje: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,7)