A hét témája

Az olümpiai győzelem a régi Görögországban az ember által elérhető teljesítmények rangsorában a legelső helyet foglalta el: ugyanazt jelentette, mint egy hadvezér háborús diadala. A győztes híre „fénnyel övezte honát is” – ahogyan Pindarosz, a költő fogalmazott. Polgártársai tiszteletének, figyelmességének és csodálatának középpontjában állt. Fényes ünneplésben volt része: kórusok énekelték meg tettét, ódával köszöntötték, és himnuszt énekeltek a tiszteletére.

Az újkori olimpiai játékok szülőatyja a francia Pierre de Fredi Coubertin báró (1863–1937) volt. Ő készítette el az Olimpiai alapokmánynak és az Olimpiai jegyzőkönyvnek a vázlatát is 1894-ben. Hangsúlyozza bennük a játékok egyetemességét, a versenyzők egyenlő voltát, illetve meghatározza, hogy a mindenkori győztes országának nemzeti zászlóját az egyes versenyszámok után vonják fel a díszárbocra. A két évvel később Athénban megrendezett első újkori olimpián már így is történt. Igaz, később, az 1965-os melbourne-i játékok alkalmával született olyan javaslat, hogy szüntessék meg a résztvevők nemzeti csoportokban való felvonulását, hagyják el a nemzeti zászlónak a győztes tiszteletére történő ünnepélyes felvonását, és az állami himnuszokat valamilyen olimpiai melódiával helyettesítsék. Végül is azonban sikerült megőrizni az eredeti, 1896-os szertartás elemeit. Mindössze az állami himnuszokat kurtították meg néhány taktusra.

Az első újkori olimpia megrendezése óta eltelt több mint száz évben, hála Istennek, sok magyar sportolónak megadatott, hogy olimpiák, illetve más nemzetközi sportversenyek alkalmával a dobogó legtetején álljon. Néhányukat arra kértük, idézzék fel az Evangélikus Élet olvasói számára, hogyan élték meg azokat a pillanatokat, amelyek bennünket, szurkoló honfitársakat a mai napig büszkeséggel töltenek el, és milyen érzésekkel hallgatták a felcsendülő Himnuszt.