A hét témája

A Himnusz hallatán mindig könny fut a szemembe. Így volt ez 1980-ban Dortmundban is, amikor sokkal tempósabban, mint ahogy a fülünk megszokta, a győzelmünk tiszteletére játszották. Nagy érzés volt, hisz tizennégy éves együttes munkánk megkoronázása volt az aranyérem. Könnyezhettek sokan a tévéképernyők előtt is, akik szeretetükkel, bátorításukkal adtak erőt a sokáig kilátástalannak tűnő győzelemhez. Nem volt hiába; egy tízéves szovjet győzelmi sorozatot sikerült megtörnünk jégtáncban. A látvány is szívet melengető volt: legfölül a magyar zászló és mellette kétoldalt a két szovjet… Ez akkor sokaknak különös jelentőséggel bírt.

Azóta is sokat gondolok arra a március 16-ára. Különösen akkor jut eszembe, amikor magyar sportolók – vagy bármilyen műfajban mások – állnak a dobogó legtetején, és könnyeikkel küszködnek. Egy ilyen győzelem a nyerteseket hazájuk követeivé emeli, akik tudásukkal, szorgalmukkal, tehetségükkel és alázatukkal szolgálják a nemzetet, győzelmükkel hálálják meg a kapott erkölcsi és anyagi támogatást, a szeretetet és a bátorítást. A kimagasló eredmények másokat is bátorítanak, erőt adnak, a hazának hírnevet szereznek, felemelkedését segítik. A nyertesek egy olyan habitust szereznek, mely a „civil” mindennapjaikban sem teszi alku tárgyává a legmagasabb szintre való törekvést.

Megint 1980. Hazaérkezésünkkor a junior korcsolyázók Czakó Gyuri vezetésével kihívtak bennünket a Népstadionba, és megkértek, hogy álljunk fel az egyik lépcsőjére, hogy magnóról lejátszhassák – immár rendes tempóban – a Himnuszt. Ott nem könnyeztünk. Sírtunk!

Gyuri! Köszönjük!