A vasárnap igéje

HETVENED VASÁRNAPJA – Jer 9,22–23

Hetvened vasárnapjával megkezdődik böjtelő időszaka: a karácsonyi ünnepkörből a húsvéti ünnepkörbe való átlépés fordulópontjánál állunk. A tél kellős közepén, a farsangi bálok, mulatságok idején ezek a vasárnapok a böjtre, a passióra, a feltámadásra, húsvétra mutatnak előre.

Érdekes hetvened, hatvanad, ötvened vasárnapjának története: a keleti egyház gyakorlatának hatására a 6. századtól kezdődően a negyvennapos böjthöz csatlakoztatták böjtelő vasárnapjait. Az elnevezés egyrészt a húsvétig hátralevő mintegy hetven napra utal, másrészt jelképes értelmet hordoz Isten hívő népe számára: a hetven évig tartó babiloni fogságra emlékeztet.

Más forrás szerint 430-ban, amikor a vandálok ostromgyűrűvel körülvették Rómát, a pápa bűnbánatot hirdetett, és három héttel előrehozta böjt kezdetét. A tridenti zsinat által bevezetett és a II. vatikáni zsinatig érvényben lévő Missale Romanum a böjtelő és böjt vasárnapjainak fejléceiben megjelöli a várost hetvened vasárnapjától az ostrom megszűntéig, húsvétig rendszeresen bejáró bűnbánati körmenetek gyülekezési helyeit is. A II. vatikáni zsinat után csak az evangélikus egyház liturgikus naptárában maradtak meg a böjtelő vasárnapjai.

A helyes dicsekvésről szóló igeszakasz egy sor olyan kérdést vet fel, amely korunk és Jeremiás próféta kora között közvetlen kapcsolatot teremt, de mindenekelőtt ön- és istenismeretünk szempontjából hordoz üzenetet, szembesít kérdésekkel. Isten előtt álló, „üres kezű” valónk kontextusában átvilágító erejű: mivel, kivel dicsekszel, ember? Gondoljunk csak a technika, a tudomány vagy a nagyhatalmak, szövetségek, uniók, politikai erők, az egész világtörténelem népet, egyént formáló (torzító, romboló) hatására, amely hamis önbizalommal tölthet el, és romlásba dönthet, ha bölcsnek, erősnek, igaznak, jogosnak, kincsek birtokosának tünteti fel az embert, s Istent, igazságát, törvényét ódivatúnak, érvénytelennek, szükségtelennek hiteti el kortárs generációival.

„Koldusok vagyunk, ez az igazság” – az utolsó lutheri mondat idéződhet fel az evangélikus lelkekben, ha dicsekvésről, szellemi, lelki, érzelmi, testi, anyagi kincsek forrásáról kezdünk el gondolkodni. Kinek tulajdonítjuk azt, amink van, s kiknek adunk engedélyt arra, hogy nevünkben, helyettünk is dicsekedni bátorkodjanak, megtagadva minden jó és érték egyedüli és örök forrását?! Cinkosok és bűnösök vagyunk, ha nem vállaljuk a markáns, megalkuvást nem ismerő bizonyságtétel útját, a jeremiási, talán „népszerűtlen” utat, s nem tesszük magunkévá a páli intést: „Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.” (1Kor 1,31)

Jeremiás hiába figyelmeztette népét: Isten Júda felett kimondott ítéletének eszköze Babilon és a hetvenévi fogság lett. Kr. e. 587-ben Nebukadneccar másodszor is betört Jeruzsálembe. A várost lerombolták, a templomot felgyújtották, a népet száműzetésbe hurcolták. Ma is hangzik intés, bár a veszély, mint akkor, talán ma sem tűnik reálisnak. Hiszen van mivel dicsekednünk, félni nincs okunk, önbizalmunk határtalan…

Nem, nem Isten volt a kiszámíthatatlan, az önkényes, a büntetésben örömét lelő! Jeremiás megalkuvás nélkül hirdette az üzenetet, de nem tudott népén segíteni. A gőgös, makacs, önnön erejében vakon bízó, felfuvalkodott, az intésre süket fülű nép veszte elkerülhetetlen volt.

Prófétánál is nagyobb jött közénk Krisztusban: ő legyőzte a legyőzhetetlen távolságot, és megismertette velünk az Istent, hogy megismerjük önmagunkat is, és belássuk: értékünk, erőnk, gazdagságunk mind belőle fakad. Vele és általa van dicsekednivalónk. Jézus jogot, igazságot, szeretetet, békét hozott – magához ölel, s minden előtte koldusként térdre hullót végtelenül gazdaggá tesz.

Dicsekvés, saját érdekek szem előtt tartása Istennel nem számolva: beteg a társadalom – aktuális kapcsolópont lehet ez 2007. böjtelő idején… Az emberek elhagyták Istent, megvetik törvényét, saját útjukat járják. Minél mélyebbre hatolunk, annál elkeserítőbb, ijesztőbb, üresebb, amit találunk. Korunk embere ugyanolyan (még olyanabb?), mint Jeremiás generációja. Nem elégedett meg azzal, hogy az legyen, ami volt: alkotás. Gőgjében az akart lenni, ami nem volt: alkotó. A gőgnek e túlzásával széttörte az Úr rendjét s egyben saját életét is.

Egyik legemlékezetesebb olvasmányélményem Franz Werfel Jeremiás prófétáról szóló regénye: Halljátok az igét. „A kiválasztott tudta már, hogy az Úr nem ismeri a hűtlenséget. Nem Isten volt határozatlan, hanem az ember. Az ember füle volt tompa, az ő szeme gyönge, az ember teste volt áthatolhatatlan. Az Úr és az ember teljességgel kétféle valami volt. Mindegyik egymagában állt, egy-egy távoli hegycsúcson, a kiáltást s a jeleket bizony rendszerint nem értette.” Apróféta igéket kapott, hirdette a megtérést. S a veszedelem után a reménységet: az új szövetséget, amelyet Isten kegyelme elkészített a fogságból hazatérő maradéknak. Böjtben ennek a megváltásunkért készített szövetségnek a stációit járhatjuk be lélekben.

Igazi vallásosság és vallásos szertartás között Isten látja a különbséget! Mire fel dicsekszünk? Üdvünket politikai jó szerencsétől, virágzó szövetségektől várjuk, mint annak idején a kicsi Júda a hatalmas Egyiptom és Babilónia között őrlődve? Vagy mástól, pénztől, tudástól, fejlődéstől? Fontos: Jeremiás egy történelmi, politikai, hadi szempontból kivételesen mozgalmas időszakban, világpolitikai jelentőségű események idején nem politikai indokok alapján foglalt állást, neki kizárólag Istentől sugallt indokai voltak.

Ébredjünk: talán teljesen hamis biztonságban érezzük magunkat mi is! Álbiztonságérzetben lubickol az az ember, kinek lelkében a megtérés vágya nincs napirenden. Önbizalom helyett Úr-bizalommal a szívünkben induljunk böjtelő felé!

Kőháti Dorottya