Élő víz
Az atya imája
Egy kétezer lelkes alföldi településen élt születése óta, ahol a többség öntudatosan őrizte katolikus hitét, ő viszont – a maroknyi evangélikus közösség tagjaként – kitartóan ragaszkodott egyházához.
Az idős, de még mindig aktívan szolgáló plébános történetesen éppen a szomszédja volt, így a kerti munkák idején gyakorta megálltak a kerítés mentén egy rövidke üdvözlésre vagy akár egy hosszabb beszélgetésre is.
Egyik reggel gondterhelten sietett munkába. Magában már a délutánt tervezte, amikor majd nagyon kell iparkodnia, hogy idejében beérjen a kórházba, és meglátogassa a műtét után lábadozó édesapját. Gondolataiból az atya látványa zökkentette ki, aki éppen szembejött vele az utcán, s ezen a korai órán nem elégedett meg egy futólagos köszöntéssel.
– Tegnap a misén imádkoztam ám a papáért! – mondta barátságosan.
A döbbenettől először nehezen találta a szavakat.
– De hát, plébános úr, mi nem is vagyunk katolikusok! – szakadt fel belőle végül az értetlenség.
– Nem baj, gyermekem, én akkor is imádkoztam érte – mosolygott Isten öreg szolgája, majd lassan folytatta útját a templom felé.
Azóta évek teltek el; az atyát időközben már elkísérték utolsó földi útjára azok a falubeliek, akik szerették és tisztelték. Áldott emlékét egykori szomszédja ma is őrzi. Mert hát a hitben és az imádságban nem a felekezet számít…
Hulej Enikő