Evangélikusok

Egy képeslap van előttem, rajta néhány sor: „Kedves Gábor! (…) Megkaptam az újságot. Igen tekintélyes cikket írtál! Köszönöm, hogy leadtátok. Jó, szép nyári napokat! Illés Lajos” – E néhány sort akkor írta, amikor postán megkapta a vele készült interjút tartalmazó Evangélikus Életet (66. évfolyam 32. szám, 2001. augusztus 5.). S nem esett nehezére feladni egy képeslapot, hogy megköszönje.

Pedig sztár volt, a szó hagyományos értelmében. Hiszen volt időszak, amikor ha kellett, napokat álltak sorban jegyért a fiatalok, hogy bejuthassanak a koncertjükre, és tolongtak a boltban, ha híre ment, hogy megjelent egy új Illés-lemez. Generációk nőttek fel együttese zenéjén, hallgatták a megzenésített életérzést, fütyülték, dúdolták a fülbemászó dallamokat, énekelték a nemritkán komoly mondanivalót tartalmazó sorokat. De talán jobban jelzi népszerűségüket az, hogy igazából soha nem tudták elhallgattatni az együttest, pedig bizonyára sok kellemetlen percet okoztak az „apparátus” tagjainak a szókimondó szövegekből kivehető társadalmi áthallások – már azoknak, akik megértették.

Nem alkudott meg soha, tette a dolgát megvesztegethetetlenül. Felsorolhatatlanul sok dala mellett írt rockoperákat, filmzenét, kísérő zenét, egyházi zenét is. S mindvégig szerény maradt. Nemcsak akkor, amikor átvette a Kossuth-díjat, hanem akkor is, amikor immár ismert zeneszerzőként, befutott, bálványozott előadóként viszszavonult, és komoly zenei felkészültségét, hangszeres tudását egy Budapest-közeli kis település református gyülekezetének szolgálatába állította: református lelkész felesége mellett muzsikált tovább mint kántor. Kedves, mosolygós, barátságos emberként élte a csendes mindennapokat, mélységesen megbecsülve – ahogy fogalmazott – a „megkapott hit ajándékát”.

A mindenség Ura azonban magához hívta; január 29-én, hatvanöt éves korában eltávozott e földi világból. A nyáj kántor nélkül maradt. De egészen biztos, hogy nem csak nekik hiányzik.

Gyarmati Gábor