A közelmúlt krónikája

Braunschweig városában tartotta szokásos szakmai konferenciáját a Prediger-szemináriumok – a mi hatodéves gyakorlati képzésünk német megfelelője – vezetőinek nemzetközi munkaközössége az elmúlt év novemberében. Ez alkalommal több mint harminc résztvevővel képviseltették magukat azok az intézmények, amelyek a jövő lelkészeinek gyakorlati képzését szervezik és megvalósítják. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem évek óta részt vesz ebben a nemzetközi munkában; a mostani ülést megelőző tavaszi konferenciának Budapest és a mi intézményünk adott otthont.

A szemináriumok vezetői évente kétszer találkoznak, és minden alkalommal egy kiemelt gyakorlati teológiai kérdést dolgoznak fel interaktív formában úgy, hogy a lelkészképzéssel foglalkozó intézmények ezáltal egymás módszereit és elképzeléseit megismerhessék, és a gyakorlatban ki is próbálhassák őket.

Most az igehirdetésre való felkészítés volt a központi téma. Már pusztán az egyes oktatási gyakorlatok és hagyományok bemutatása is elárulta, hogy az igehirdetők felkészítése az alapvető egyezés és azonos cél mellett milyen hatalmas eltéréseket mutat az egyes intézményekben. Érdekes volt rádöbbenni a beszámolók hallatán arra, hogy olyan korán és annyira intenzíven sehol sem kezdenek el prédikálni a teológiai hallgatók, mint a mi magyar protestáns képzési gyakorlatunkban, beleértve a szuplikációs gyülekezeti alkalmakat is. Kíváncsiak voltak a résztvevők ennek a képzési útnak az előnyeire és hátrányaira egyaránt.

Az igehirdetésre való felkészítés témakörén belül különösen is azok a területek kerültek homloktérbe, amelyek az igehirdetés és az igehirdető gyökeresen megváltozott, mai környezetét vizsgálják. Nem kétséges, hogy hihetetlen gyorsan alakul át a prédikáció környezete napjainkban. Az igehirdetői oldalra éppúgy igaz ez, mint az igehallgatókéra.

Egymástól nagyon eltérő élethelyzeteket élnek meg a lelkészek a mai szolgálataik, különösen a prédikációik hátterében. Vannak, akik rendszeresen nagy létszámú gyülekezet előtt prédikálhatnak, de nincsenek kevesen azok sem, akik legtöbb alkalommal nagyon kis számú hallgatóság előtt szólalhatnak meg. Arról a különbségről nem is beszélve, hogy tőlünk nyugatra havi három-négy igehirdetés jut egy aktív lelkészre általában, míg nálunk néha egyetlen vasárnapra is jut ennyi, sőt több. Még nagyobb a különbség abban az értelemben, hogy nagyon kiváltságosak azok a lelkészek, akik rendszeresen kapnak visszajelzést a prédikációikra, esetleg olyan gyülekezeti környezet veszi körül őket, ahol már a felkészülés idején is aktívan segítenek az igehallgatók a prédikáló lelkésznek. (Ismerős ez a történelemből is, például a híres pietista prédikátorok sohasem önmagukban készültek, hanem egy erőteljes információs lánc kötötte össze őket a hallgatóikkal…) Az igehirdetők többsége ma sajnos mégis úgy végzi a munkáját, hogy ritkán vagy egyetlenegyszer sem szólalnak meg a hallgatói úgy, hogy az építő kritikát és fejlesztő támogatást jelentene az igehirdető számára.

Igehallgatói oldalon is jelentkezik néhány nehezítő tendencia: egyre kevesebb idő jut az istentiszteleten való részvételre, a prédikációk hallgatására. Sokan csak nagy szervezés árán, feszített munkahelyi és családi tempó közepette érkezhetnek meg a templomok padsoraiba. Lehet mindezt figyelmen kívül hagyni, de jobb számolnunk azzal, hogy az aktív munkavégző igehallgatói réteg számára Magyarországon sem könnyű napjainkban rendszeresen istentiszteletre járni. A túlhajszolt életforma és a szorító határidőkben való gondolkodás, valamint a munka és a magánélet elvárásainak való megfelelés kényszere sokakra nehezedik rá. Ahogyan pár napja hallottam egy gyülekezeti tagtól a templomajtóban: „Nagy ára van annak, hogy eljöttem, és nagyon fáradt is vagyok, de megérte…” De milyen kínos az, amikor ennek az ellenkezője hangozhat el, talán nagyon is egyértelmű hiányosságok miatt! Egy-egy ilyen csalódás évekre távol tart embereket a templomtól.

Ha csak ezt az egyetlen tényt komolyan vesszük, láthatjuk, mekkora felelőssége van a prédikáló lelkésznek. Ha azonban még arra is gondolunk, hogy aktív figyelemmel legföljebb negyedórányi, esetleg húszpercnyi időtartamban számolhatunk a mai környezetünkben, akkor különösen is fontos az, hogy ebben az időben élő, friss és erőteljes igehirdetések hangozzanak el. Nem utolsósorban ne felolvasások és előadások vagy hosszúra nyúló, bonyolult mondatok, hanem felkészültségről és aktuális mondanivalóról tanúskodó, szabadon előadott prédikációk. Többször is elhangzott a konferencián, hogy a prédikáció belülről jövő beszéd, amelynek szavai közel állnak, közel kerülnek a hallgatóhoz. Az igazi igehirdetés megelevenedett, életre kelt beszéd, amely friss, élénk, és meggyőződést tükröz.

Kemény helyzetet teremt az a tény, hogy gyakran nagy közönnyel kell megbirkózniuk a mai prédikátoroknak. Egyre nehezebben mozdíthatók meg a gyülekezetek külső körön élő tagjai. Hihetetlenül színes az a paletta, amely bemutatja az értük induló számtalan próbálkozást. Német területen például külön szolgálat indult az egykor kilépőknek az egyházba való visszahívogatására. De a hívogató szolgálat is csak akkor eredményes, ha vonzó és életsegítő igehirdetések hangzanak a templomokban.

Ezen a konferencián különösen izgalmas volt őszintén beszélgetni arról a témáról, hogy az oktató tanárnak vagy mentor lelkésznek meg kell találnia azt a határt, ameddig beleszólhat egy-egy teológushallgató vagy pályakezdő lelkész igehirdetésének alakulásába. Hát még milyen nehéz feladat egy-egy igehirdetésről véleményt mondani! Pedig ezekre a mondatokra a fiatal igehirdetőknek igen nagy szükségük van. Régi és általunk tisztelt, nagyra tartott egyéniségek életéből sok ilyen történetet hallottunk. Idősebb kollégák is elmondták, hogy egy-egy idejében és határozottan megfogalmazott vélemény mekkora fejlődést és lendületet adott a prédikációs gyakorlatuknak. Becsüljük meg a mai fiatal igehirdetőket is azzal, hogy nem visszafojtott és elhallgatott vélemények között érlelődnek! Mert az egészséges elismerés és a korrekt, segítő bírálat nélkülözhetetlen motiváló erő. Mindkettőre nagy szükség van!

Az igehirdetés egyik ismertetőjele, hogy benne megszólal az igehirdető lelkész személyisége. Fontos, hogy tudja adni azt, ami az ő saját hangja, karizmája, tartalma és üzenete. Ne váljon szlogenek, sablonok vagy divatos és veszélyes aktuális politikai mondanivalók szócsövévé. Ezért különösen nagy felelősség a képzésben arra ügyelni, hogy az eredeti „ajándék” el ne vesszen, hanem formálódjon, fejlődjön, és a pálya egész ívén keresztül meg is tudjon maradni.

Magyarországon is ismert két erlangeni professzor – Martin Nicol és Alexander Deeg – ültetett be minket ezen a konferencián az „iskolapadba”. A tanítás tartalmi értékein túl megmutatták azt a hallatlan finom és érzékeny stílust is, ahogyan igazán érdemes oktatni, elemezni vagy épp bírálni a kész vagy készülő prédikátorokat és prédikációikat. Eszembe jutott, hogy milyen nagy érték a mi egyházunkban is a Lelkészakadémia, amely ugyanezt a finom és érzékeny stílust képviseli, és hogy milyen sokat tehet a megújuló igehirdetések érdekében.

A konferencia résztvevőinek lelki töltekezését szolgálta az a többórás városnéző séta is, amelynek során a belváros hat ősi templomának keresztelőkútjait és a város egész történelmét visszatükröző ugyanennyi forrását és szökőkútját jártuk be. Jó volt látni azt a sok variációt, amely ebben az ősi városban a keresztelési gyakorlatot és igehirdetést jellemezte és ma is jellemzi, a középkori, alig felérhető keresztelőmedencétől a körülállható és körülülhető mini keresztelőkápolnáig a gót templomóriás sarkában. De magával ragadó élmény volt megtekinteni azt a felújított gyülekezeti ingatlant is, amely kiállítóteremként is működik, és amelynek a Luther korát messze megelőző időből való falai között a legmodernebb, intenzív felnőttképzés folyik. Tradicionális és korszerű világ szolgál itt békésen együtt… Minden épület arról tanúskodott, hogy mennyi mindent megtettek eleink azért, hogy kortársaikhoz megérkezzen az evangélium szava, és hogy milyen sok korszerű forma áll a mi rendelkezésünkre is.

A hazafelé vezető úton ráadás öröm ért bennünket. Betévedtünk a megújult berlini dómba, és részt vettünk a vasárnapi istentiszteleten. Váratlan volt az élmény, amelyben részesültünk. A dómprédikátor lelkésznő sugárzó erejű prédikációját hallgattuk több száz – többségében nem idős – hívő gyülekezetében. Az elmúlt évben elhunyt gyülekezeti tagokra emlékeztek az örök élet vasárnapján úgy, hogy a reménység és a vigasztalás ereje szinte kézzelfoghatóvá vált. Az istentisztelet végén megszólítottam egy presbitert, mert kongó ürességre ugyan nem számítottunk, a gyülekezet létszáma és láthatóan pezsgő, meleget sugárzó élete azonban alaposan meglepett bennünket. „Ez különleges alkalom volt talán?” – érdeklődtem. „Nem” – hangzott a meglepő válasz. „Mind a létszámot, mind az istentisztelet atmoszféráját tekintve normális vasárnapunk volt.” „Mekkora ez a gyülekezet?” – firtattam tovább. „Hááát… – bizonytalanodott el a megszólított –, úgy ezer körül jár a létszámunk. Folyamatos növekedésben vagyunk. Ebben az évben hetente átlag nyolc-tíz ember lépett be a gyülekezetbe. Külön foglalkozunk az egyházba visszalépőkkel.”

A régi falak között az új kezdet ereje pillanatok alatt ragadott magával minket is. Azt éreztük, hogy jó lehet ebbe a gyülekezetbe tartozni…

Szabó Lajos