Keresztény szemmel

Tegnap nálam járt egy fiatalember, túl a huszadik öngyilkossági kísérletén. Egymás után mutatta a zárójelentéseket, s láttam, hogy valóban megtette, de eddig mindig elszakadt a kötél, leszakadt a fa, vagy még időben megtalálták. Utoljára tavaly nyáron próbálkozott. Akkor egy hajszál választotta el a haláltól, de ez a megmaradt hajszál Istenhez vezette őt, és bekopogott a lelkészi hivatal ajtaján.

Amikor elment tőlem, megjelentek előttem azok az arcok, akiket az elmúlt három esztendőben a hit útján elinduló emberként rám bízott Isten. Színes a kép, de valahol mégis nagyon egyszínű: egyedül maradt – gyászoló vagy magukra hagyott – középkorú emberek; nagyon nehéz szociális helyzetben levő fiatal családok; hajléktalanok. Színes a kép, mert mindegyikük élete más és más, de mégis egyszínű az egész, hiszen valamiben megegyeznek: krízishelyzetből tették meg a döntő lépést Isten felé.

Csodának tartom, ha valaki elhunyt szerette sírjától elindulva be tud nyitni a templomba, és hálás vagyok Istennek, ha szó szerint is képesek vagyunk táplálékot adni a szükséget szenvedőknek. Elesett testvéreink testi-lelki segítése alapvető feladata az egyháznak, de mi a helyzet a világi értelemben véve egészségesekkel? Mivel tudjuk megszólítani azokat, akik nem a krízis mélységeit járják, hanem – emberi mértékkel nézve – boldogan élnek, dolgoznak, akiknek biztos az anyagi hátterük, és történetesen kiegyensúlyozott a családi életük is…?

Bocsánat a hasonlatért, de sokakban valóban az a kép él az egyházról, hogy mi egy nagy kórház vagyunk. Tudjuk, hogy szükség van a kórházakra, ám nyomasztó lenne egy életet leélni a fehér falak között. (Ismerem Jézus szavát: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” [Lk 5,31] De biztos, hogy erre gondolt a mi Urunk? Legyünk pusztán a krízisből menekülők egyháza?)

A sérült emberhez könnyebb szólni: „Gyere, testvérem, az Isten felemel, megvigasztal, mi pedig meghallgatunk, felruházunk.” És akit otthon is meghallgatnak, felruháznak és szeretnek? Mi lesz azzal, akinek nincs szüksége erre a – még egyszer mondom: nagyon fontos! – kórházi szerepünkre? Tudjuk, hogy ők is veszélyben vannak, hiszen az üdvösség nem anyagi jólét kérdése, de hogyan fordítjuk oda az ő tekintetüket az örök kincsek felé?

A kánai menyegző története döbbentett rá, hogy Jézus igényt tart – ahogy egy igehirdető írta – a könnyeink mellett a nevetésünkre is. A megtört szívűeken és a betegeken kívül üzenete van a földi (!) jómódban és egészségben élő emberek számára is. Közvetíteni tudjuk-e ezt a mondanivalót feléjük?

Az egyház minden bűnösért van, de ehhez nem kell „kórházszagot” árasztanunk magunkból. Kell a gyógyító részleg, de kellenek az olyan alkalmak is, amelyekre az egyháztól távol – egészségben és jólétben – élő emberek is szívesen eljönnek, hogy találkozzanak a gyülekezettel és Istennel. Kell olyan alkalom, amikor nem az az üzenet, hogy Isten felemel a bajból, hanem az, hogy ő mennyei Atyaként egészséget, boldogságot ad az embernek, amiért őszintén hálásnak kell lennünk. Az ő ajándéka az, hogy játszhatsz a gyerekeddel, sétálhatsz a kedveseddel, akiket az Úrtól kaptál.

Testvéreim, lelkészek és gyülekezeti tagok! Néha vegyük le a fehér kórházi köpenyt vagy a fekete Luther-kabátot. Az Istentől kapott fantáziával és erővel bátran forduljunk oda a mai kor gazdag ifjúihoz is, akiknek látszólag megvan mindenük – egészségesek, nagy házban élnek, szép autót hajtanak, stabil fizetésük van, és így tovább –, de közben hiányzik életük értelme: Isten.

Deák László