Élő víz

Már napok óta ott hevert. Lecsupaszítva. Dísztelen. A fa, amely egykor egy család nappaliját ékítette, rajta szaloncukor, égő és karácsonyfadísz. Ágnes többször is elhaladt a szemétté lett egykori szépség mellett. De ma, vasárnap délután, ebben a tavaszias télben lassított, volt ideje meg is állni mellette. „Holnap valószínűleg már nem lesz itt, elszállítja a kukásautó” – mélázott felette egy ideig, aztán továbbment.

Ő már régóta nem állít karácsonyfát. Miért is tenné? Hiszen egyedül él. Nincs férje, nincsenek gyerekei, unokái. Akkor meg minek? Különben is sajnálta, hogy évről évre feleslegesen vágnak ki annyi örökzöldet, amelyek azután oly gyászosan végzik, mint az a fa is, amelyik mellett elhaladt.

Azon tűnődött, hogy valahol már ő is ilyen. Mint az a lecsupaszított, dísztelen fa. Elhasználták az évek. Visszaemlékezett fiatal, lelkes önmagára, amikor még optimizmussal és derűvel tele vágott neki az életnek. Szerette a munkáját, a könyvtárosságot. Amikor csak tehette, beszélgetett az olvasókkal: „Hogy tetszett a legutóbb választott könyv?” – kérdezte, és egy rövid beszélgetés után igyekezett újabb érdekes olvasmányt ajánlani nekik. Mosolyt csalt az arcára az emlék még most, annyi év után is, ahogy felrémlett előtte egy név, egy arc, egy különleges kérés, amelyet nehéz volt teljesítenie.

De nemcsak képek maradtak meg benne, hanem illatok is. Még ma is az orrában érzi hűséges barátai, a könyvek illatát. Minden új, a könyvtárba érkezett kiadványba beleszagolt, amikor leltározta, majd a helyére tette. Ez elmaradhatatlan, kedvenc rituáléja volt.

Az élet azonban sajnos nem csak az örömöt adó könyvekről szólt. Volt ott még más is. Arca hirtelen elkomorult, homloka borússá vált, amikor továbbgondolta az életét. Először az édesapja lett beteg, őt kellett ápolnia. Nem sokkal azután édesanyja került kórházba, majd a temetőbe. Testvére nem lévén, egyedül maradt. Egyedül a könyveivel, elmélkedéseivel, meg nem valósult álmaival, a lassan közeledő öregséggel. Magányosan, mint az útszélre vetett, egykor szebb napokat látott karácsonyfa.

De nem akart ezen szomorkodni. Hogy elhessegesse a komor gondolatokat, gyorsan elintézte a bevásárlást, sietett haza, mert érezte, segítségre van szüksége. És azt is tudta, hogy mint mindig, most is régi barátai, a könyvek segítségével leli majd meg a kiutat a bajból. Pontosabban egy könyv, a könyvek könyve által. Otthon levette a polcról a Bibliáját, és amikor találomra fellapozta, ezt olvasta: „Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben,öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (Ef 4, 22–24)

Megújulni… Milyen jó is lenne! Vajon megújulhat-e még valaki az ő korában? Merhet-e még hinni az újban, a változásban? Itt tartott az elmélkedésben, amikor megszólalt a csengő.

Kedves arcú, megnyerő külsejű fiatal lány állt az ajtóban. Megszeppenten kért elnézést a zavarásért. Olyan volt, mint egy riadt őzike. Kiderült, hogy nemrég költözött ide. „A szomszédasszonyomtól úgy tudom, hogy könyvtáros tetszett lenni” – mondta. „Ne haragudjon, de tudna nekem segíteni esetleg abban, hogy…” A következő két óra úgy szállt el, mint a gondolat. Az „őzikéről” kiderült, hogy Veronika Gabriellának hívják, most elsős az informatikus-könyvtáros szakon, és szorgalmasan készül a vizsgáira. Megbeszélték, hogy másnap újra átjön. Miután Ágnes bezárta mögötte az ajtót, kötényt kötött, és elkezdett pogácsát sütni, hiszen csak nem hagyhatja, hogy éhen maradjon a fiatal kollegina…

Tele jókedvvel és tervekkel tért nyugovóra. Mikor lefekvéshez készülődött, arra eszmélt, hogy dudorászik. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert már nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára ilyen virágos jó kedve. Ágyazás előtt hálát adott Istennek aznapi ajándékaiért, majd szélesre tárta az ablakot, és hagyta, hadd áradjon csak be a friss levegő, és lebegtesse a függönyt az az enyhe szellő, amely – legalábbis számára – az új kezdet és a megújulás ígéretét hordozta.

Gazdag Zsuzsanna