Napról napra

Uram, szenvedek, segíts rajtam! Ézs 38,14b (Mt 20,30.32–33; Mt 20,1–16; 1Kor 9,24–27; Zsolt 62) Igénk Ezékiás hálaénekéből való. Miután meggyógyult halálos betegségéből, visszaemlékezik az Úrhoz való kiáltására. Ez olyan fohász, amelyet egyikünknek sem kell hittanórákon tanulnia. Belénk van vésve. Amikor nagy bajban vagyunk, szinte feltör belőlünk ez az imádság. De miért kell reménytelen helyzetbe kerülnünk ahhoz, hogy imádságra nyíljon ajkunk?

Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön. Róm 11,32 (Ézs 59,12b–13; Lk 19,1–10; 1Móz 18,16–33) Az Ószövetség Istenét úgy ismerhetjük meg, mint aki az emberiséget a választott népére és a pogányokra osztotta ketté. Népének ígéreteket adott, de azt (Jézust), akiben ezek az ígéretek ámenné lettek, elvetették a zsidók. Ezután már rajtuk is csak a kegyelem segíthetett, mert ők is arra az oldalra kerültek, ahol a pogányok álltak. Így eggyé vált az egész emberiség Isten szemében, és valóban egybezárt mindenkit az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön.

Amikor Jézus befejezte ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van. Mt 7,28–29 (Ézs 25,1; Zsid 12,12–17; 1Móz 19,1–14) Állandó dilemmánk: hogyan lehet a templomba vagy a gyülekezet látókörén belülre vonzani az embereket. Lelkészek és gyülekezeti tagok mindent megtesznek ezért. De be kellene látnunk, hogy Jézus nem különféle praktikákkal dolgozott, hanem szava hatalmával. Egyszerűen csak az ő igéjét kell hirdetnünk, és ma is megtörténik a csoda. Így nem hozzánk, hanem miatta fognak majd jönni az emberek.

Az Úr az alázatosaknak kegyelmet ad. Péld 3,34 (Fil 2,3; Mt 10,40–42; 1Móz 19,15–29) A mai ember tudatában az alázat azt jelenti, hogy fejet kell hajtanunk a rajtunk uralkodók előtt. Ennek viszont még a gondolatától is menekülünk. Sokan ezért félnek Isten létének akár csak a tudatától is. Igénk azokról szól, akik engedelmesek, és hallgatnak az ő szavára. Ők kedvesek Isten előtt.

Így szól az Úr: Szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat. Hós 6,6 (Ef 5,2; 1Kor 3,/1–3/4-8; 1Móz 21,1–21) Izrael bűnbánata nem volt őszinte, mert csupán azt szolgálta, hogy elmúljon felettük Isten ítélete, és sorsuk jobbra forduljon. Áldozatukkal nem igazi istentiszteletre törekedtek, hanem az Úr kiengesztelésére. Isten már az első alkalommal tudta, hogy a nép többségének áldozata csak képmutatás. De ő olyan Isten, aki képes egy igazért megbocsátani az egész emberiségnek. Jézus ez az egy, akinek váltságműve óta Isten engesztelődött ki velünk.

Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! 2Móz 14,13a (Mt 10,11; Jn 2,13–22; 1Móz 22,1–19) Miután Izrael kimenekült Egyiptomból, a fáraó serege üldözőbe vette a népet. Látva a veszélyt Mózes ellen lázadtak. „Jobb az egyiptomiakat szolgálni, mint itt elveszni” – vélték. Mózes – látva kishitűségüket – mai igénk szavaival nyugtatja a népet. Nem túlélési praktikákat ajánl nekik a reménytelen helyzetben, hanem egyedül az Istenbe vetett bizalmat.

Örök szövetséget kötök veletek. Ézs 55,3b (Lk 22,20; 1Kor 1,26–31; 1Móz 23,1–20) Az Ószövetségben több szövetségkötésről is olvashatunk. Ezekben Isten kötött szövetséget egy-egy kiválasztott emberrel. De ezek nem lehettek tartósak, mert – az Isten iránti hűtlenség miatt – állandóan meg kellett újítaniuk. Végül Isten sorsdöntő lépésre szánta el magát. Jézusban felülírt minden átmeneti megoldást, és örök szövetséget kötött minden emberrel.

Menyes Gyula