Keresztény szemmel

Természetes dolog a múlt terheitől való szabadulást célzó törekvés. Szabadulni nem mindig könnyű, sőt többnyire nagyon nehéz. A volt szocialista országok egyházai – akárcsak a társadalom – számára a múlt súlyos terhei közé tartozik lelkészek és világiak együttműködése a rezsimek állambiztonsági szolgálataival.

A rendszerváltozás kegyelmi ideje nagy esélyt adott arra, hogy ettől a terhétől megszabaduljon az egyház. Annál inkább, mert többségükben, senkinek nem ártva, egy sajátos bürokráciát szolgáltak jelentéseikkel az ügynöki szerepet vállalók. Ma is, ahányszor az úgynevezett „ügynökügy” valamilyen formában előkerül, elhangzik, hogy a rendszerváltozáskor kellett volna minden hálózati személynek bűnvallást tennie, bocsánatot kérnie, és így mind az érintettek, mind az egyház tiszta lappal léphetett volna az új korszakba.

Az elmúlt hetekben két esemény szembesített a múlt terhével. Az egyik: Lengyelországban harminc perccel a beiktatása előtt lemondott az egyház legmagasabb tisztségére jelölt Stanislaw Wielgus érsek, miután minden korábbi cáfolat ellenére bebizonyosodott ügynöki tevékenysége. A másik: hazánkban egy újságíró első fokon pert nyert a Történeti Hivatallal és hat egyházi személyiséggel – köztük D. Szebik Imre püspökkel és velem mint korábbi országos felügyelővel – szemben. A per tárgya a 2003. óta hatályos törvény értelmezése volt. E törvény szerint ugyanis a közszereplők múltbeli ténykedésével – azzal, amit ők és amit róluk jelentettek – kapcsolatos dokumentumokat köteles a Történeti Hivatal az ezekbe betekinteni kívánóknak kiadni. Azt viszont – a törvény szerint – mindenki maga döntheti el, hogy közszereplőnek tekinthető-e.

A Történeti Hivatal nem adta ki aktáinkat, mert úgy nyilatkoztunk, hogy nem vagyunk közszereplők. Egyrészt a törvény értelmében fogalmazódott meg ez az álláspont, másrészt felfogásunk szerint az egyházi személyekkel kapcsolatos tényfeltárásnak az egyházon belül kell megtörténnie.

A Fővárosi Bíróság tanácsvezető bírója most első fokon, nem jogerősen úgy találta, hogy közszereplők vagyunk, ezért a Történeti Hivatal köteles kiadni aktáinkat az újságírónak. Némileg anakronisztikus az egész történet, hiszen a különböző prominens egyházi személyiségekről számos információ jelent már meg, nehezen ellenőrizhetően, a sajtóban.

Hordjuk a múlt terheit.

Érdekes volt egyfelől a média érdeklődése, másfelől reakciója a bírósági döntés után. Az érdeklődés óriási volt, jelezve az egyházak iránt ma is meglévő fokozott figyelmet. A fő reakció pedig a meglepetés volt. Nem ezt a döntést várták, hiszen a törvény szerint közszereplő az, aki politikai közhatalmat gyakorol – ez nyilván nem vonatkozhatott az egyházi személyiségekre –, illetve feladatszerűen befolyásolja a politikai közvéleményt. Ezt a második feltételt vélte a bíró a püspökökre is alkalmazhatónak. Nehéz elfogadni, hogy ez a megállapítás helytálló lenne. Feladatszerűen – márpedig ez a törvény megfogalmazása – biztosan nem formálják a politikai közvéleményt.

Talán annyiban mégis lesz pozitív hatása a pernek, hogy felgyorsítja az egyházakban folyó tényfeltáró munkát. Mert azzal csaknem egyöntetű az egyetértés, hogy az egyedül járható út – tartozunk ezzel önmagunknak és utódainknak is – a múlt korrekt feltárása, tisztázása, egy nehéz történelmi korszak lezárása. Ebben a vonatkozásban – fenntartásaink ellenére – egyetérthetünk a bírósággal.

A lengyel érsek kálváriája és a magyar próbaper vitája ismét reflektorfénybe állítja a talán legizgalmasabb kérdést: miért nem vállalták az egykori ügynökök a bűnbánat, a bűnvallás, a bűnbocsánat útját, miért nem akartak megszabadulni a tehertől?

Csaknem két évtized alatt többekkel – lelkészekkel és világiakkal egyaránt –lehetett, kellett igen mélyen és őszintén beszélnem erről. Történelmi, tudományos értelemben nem tartom magam szakértőnek, bár óhatatlanul sok információt szereztem e témában a múltra nézve és a jelenben is. De emberi, valamennyire lelkigondozói, pasztorális tekintetben azt hiszem, sok mindent megértettem. A lengyel érsek sorsát is.

Szinte hihetetlen történet. A negyvenmilliós, jellemzően katolikus országban a legmagasabb egyházi méltóság kiválasztása – a nemzeti egyházon belül és a döntést hozó Vatikánban – nyilván hosszú folyamat volt. Szinte krimiszerű a beiktatás előtt harminc perccel bejelentett lemondás. Éppenséggel nem példamutató akkor sem, ha bocsánatkéréssel párosul a visszalépés. Mert feltehető a kérdés: miért várt az érsek – és a Vatikán – az utolsó utáni pillanatig? A válasz feltehetőleg kettős – és ebben rejlik a mi ügyeinkre is egyfajta magyarázat.

A főpap felkészültsége, egész pályája alapján igencsak alkalmasnak látszott a magas tisztségre. Kényszerű, ifjúkori botlásként, nem bűnként élte át az emlékké vált történetet. Ezért sem vallotta meg korábban. Ha nem vállalja a hatvanas években az ügynöki szerepet, nem mehet külföldre tanulni, nem futhatja be azt a pályát, amely ilyen magaslatra vezetett. Nehezen fogadta el (és a Vatikán is), hogy hiába az alkalmasság, ezzel a tehertétellel – ha nem is az egyházban, de a társadalomban bármikor a fejére olvashatják – nem lehet sikeres. Tüntettek mellette is, ellene is.

Szerényebb íveléssel, de igen hasonlóak a mi történeteink is. A közös pont, hogy az érintettek nemcsak a saját, hanem az egyház érdekében valónak élték meg ügynöki szerepvállalásukat. Ezért nem tartották bűnnek, bár titkolni valónak igen. (Ez volt az állambiztonságiak igénye is.) Fontos mozzanat, hogy nem ártottak – így élték át – senkinek. Ezért is fontos az objektív kutatás. Csak ez tisztázhatja, hogy a sok üresjárat, formális beszervezettség mellett kik voltak az elnyomó rendszer ügynökei úgy, hogy ártottak is. Ebben sem az ítélkezés igénye kell, hogy vezessen, hanem az igazság megismerésének a szándéka.

Jó lett volna ezt a terhet nem magunkkal hurcolni, hanem megszabadulni tőle a rendszerváltozás kegyelmi eufóriájában. De ha már számos körülmény miatt így alakult, előnyre is fordíthatjuk a késlekedést. Ma már ritkaságszámba megy a lengyel érsekéhez hasonló történet. A téma egyre inkább eltávolodik az aktuálpolitikától, és az objektív kutatás tárgya lesz. Egy-egy közmegbecsülésnek örvendő egyházi személyiség ügynökmúltjának kiderülése már eddig is kijózanító hatású volt.

Istené az ítélet. Mi legfeljebb azt vizsgálhatjuk, hogy lelkészek, teológiai tanárok, püspökök kényszerű vagy önkéntes megalkuvása milyen teljesítménnyel párosult, hogyan járult hozzá egy nehéz korban az egyházi értékek megmaradásához. És hálát adhatunk azért, mert ez a korszak véget ért.

Frenkl Róbert