Napról napra

Igéimet adom a szádba, és kezem árnyékával takarlak be. Ézs 51,16 (Mt 10,19; Mk 8, 31–38; 1Kor 13,1–13; Zsolt 60) Az egész Szentírás arról tanúskodik, hogy Isten szereti a világot. Nem úgy áll a dolog, hogy megteremtette, s azután magára hagyta, hadd forogjon keserű levében. Az Ézsaiás prófétának adott ígéret ma is érvényes! Nem egyedül, nem magányosan járjuk földi utunkat, hanem az Úr gondviselő szeretete kísér bennünket. Ő az, aki elcsépelt szavak és szlogenek helyett az igazi maradandót, igéjét adja, és ő az, aki veszedelem idején kezével takar be, őriz és véd bennünket.

Minden nép rettegni és reszketni fog, ha látják, mennyi jót és milyen békességet adok Jeruzsálemnek. Jer 33,9 (ApCsel 2,6; Lk 13,31–35; Róm 3,1–8) Jeruzsálem neve azt jelenti: békesség városa. A város – Jézus korában – a kereskedők lármájától, a templom pedig a pénzváltók veszekedésétől, az árusok kiabálásától volt hangos. Jeruzsálembe Jézus mint a Békesség Fejedelme vonult be, mégis: a békesség városában a Békesség Fejedelmét feszítette keresztre a választott nép. S vajon nekünk ma szükségünk van-e Jézus Krisztusra, a Békesség Fejedelmére, aki akkor mindannyiunk vétkét elhordozta, hogy nekünk békességünk legyen ?

Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr. Jer 9,22–23 (Róm 12,16b; Lk 5,33–39; Róm 3,9–20) „Kincset, életet, / Hitvest, gyermeket: / Mind elvihetik, / Mit ér ez őnekik! / Mienk a menny örökre!” Kincset – kezdi a felsorolást Luther Márton. Amikor „kincseinkről” van szó – hírnévről, gazdagságról –, nem hasonlítunk-e a gazdag ifjúhoz, aki szomorúan távozott Jézustól, mert a mulandó kincsek szeretete mindennél erősebb volt benne? Az anyagi javak megtéveszthetik az embert, s elhisszük, hogy semmi másra nincs már szükségünk. Az igazán bölcs ember azonban tudja, hogy az életutat nem lehet úgy járni, hogy mindig csak a földiekre tekintünk. Életünk csak Istenre tekintve, az Úrban bízva válhat teljes értékűvé, s lehet a menny mindörökre a miénk.

Talán őrzője vagyok én a testvéremnek? 1Móz 4,9c (1Thessz 5,14; Mt 6,16–21; Róm 3,21–26) Igénk eredeti héber szövegét így is fordíthatjuk: Pásztora vagyok én egy pásztornak? Milyen cinikus, gúnyos itt Kain; nem elég, hogy kezet emelt Ábelre – a pásztor foglalkozású testvérére –, még gúnyolódik is! Mai igénkkel Isten a testvéreink után kérdez. Ő önmagát adta áldozatul értünk Jézus Krisztusban, hogy mi is pásztorai lehessünk a pásztorolásra szoruló embernek, testvérei a testvértelennek, barátja a szegénynek és a nyomorultnak. Őrzői, pásztorai vagyunk mi egymásnak? Ha Krisztus keresztjére tekintünk, a válasz egyértelmű.

Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Róm 9,14 (Ez 33,17; Zak 7, 2–13; Róm 3,27–31) Isten sohasem években, hanem távlatokban gondolkodik. Gondoljunk csak József történetére! S vajon nekünk van-e bizalmunk a távlatokban gondolkodó Isten iránt? A világ tele van megpróbáltatásokkal, betegséggel, aggodalomra okot adó eseményekkel. Családunkban, életünkben is történhetnek megrendítő dolgok. Jézus nem mondja, hogy nem lesznek megpróbáltatások. Isten igéje azt mondja: „A világon nyomorúságotok van…”, ám Jézus hozzáteszi: „…de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn 16,33) Istenre tekintve, Krisztusban bízva a bajok is elviselhetővé válnak, más értelmet nyernek.

Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük. Ez 11,19 (ApCsel 16,14; Jn 8, 21–30; Róm 4,1–12) Az Ezékiel prófétának adott ígéret nekünk is szól! Vajon mi odaszánjuk-e a szívünket, lelkünket, teljes életünket, hogy Isten Szentlelke tisztára mossa, formálja, áldásaival elhalmozza? Isten ma is azt munkálja minden keresztény közösség életében, hogy a különböző értékrendű, mentalitású emberek, férfiak és nők, idősek és gyermekek egy szívvel, egy lélekkel lehessenek együtt az istentiszteleti közösségben. A keresztség által mindannyian Istenre bízott emberek vagyunk. Van múltunk, jelenünk, és ha engedjük Isten Szentlelkének munkálkodását az életünkben, lesz jövőnk is, legyünk bármily kevesen, vagy legyünk bármily erőtlenek és gyengék.

Áldott az Úr! Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk. Zsolt 68,20 (2Kor 1,5; Dán 5,1–7.17–30; Róm 4,13–25) Isten mindig velünk van. Az Úr nemcsak vasárnapról vasárnapra Istenünk: olyan Urunk van, aki estétől reggelig, reggeltől estig, éjjel és nappal gondot visel rólunk! Isten Krisztusban testet öltött, emberré lett, hordozta az emberlét minden nyomorúságát. Ő Krisztusban lett igazán mindannyiunk gondviselő Ura. Rá merjük-e bízni az életünket? Vajon merünk-e támaszkodni rá, ha szemünk előtt süllyed el életünk munkája? Merünk-e bízni benne, ha a reménytelenség hullámai csapnak össze felettünk? Vajon ilyenkor is van-e bennünk elegendő hit és bizalom a gondviselő Isten iránt?

Szabados Regina