Evangélikusok

A fenti cím nem az én találmányom: eredetileg a kolozsvári Szabadság című napilap február 13-ai számában megjelent, szatirikus elemekkel tarkított publicisztikai írásának adta Ercsey-Ravasz Ferenc újságíró, elemezve az erdélyi magyar politikai életet az európai uniós választások küszöbén.

„…a mantra olyan rövid, pár szavas fohász, amelynek hosszú időn át tartó ismételgetése révületet idéz elő, ezt a jóga bizonyos fajtáiban használják. Hírhedt böszme-beszédében Gyurcsány Ferenc mondta apparatcsikjainak, mint a politikai időhúzás és néphülyítés globális receptjét: »nyomjuk a népnek a mantrát«. Magyarán: ismételgetjük a bódító szövegeket, a hatásos kifejezéseket, idejében és rendszeresen adagolt bűvös kifejezésekkel folyamatosítjuk a köztudat hipnotikus butítását. Szerettem volna kételkedni abban, hogy ez a recept globális, hogy mindenütt egyformán használható és használják is, de az elmúlt napok történései megdöntötték ezt a jó szándékkal táplált optimizmust” – írja a cikkben a publicista.

Sajnos úgy néz ki, hogy jó szándékú optimizmusunk alábbhagyhat, mert ami igaz, az igaz: a recept tényleg globálisnak minősült; a közelgő EU-választások kis erdélyi tájainkon is beindították a „néphülyítés” mantragyárát. A kialakult helyzet pedig ijesztően kezd hasonlítani az anyaországi hangulatra, a folyamatos és befejezhetetlen kampányra. Lám, hiába a sok évtizedes politikai határok vagy a földrajzi Erdély természetes és spirituális védőfalai, az erdélyi székely lélek mítosza, mert mégis minden társadalmi, kulturális, lélektani és egyéb szellemi, jó és rossz jelenség egyaránt azt bizonyítja: nemcsak hogy egy tőről fakadunk, de vannak meghatározó közös vonásaink, sőt közös „fejlődésünk”, jövőnk is.

Nevezetesen az, hogy manapság ugyanazok a morális, lélektani, politikai válságtünetek jelentkeznek ideát Erdélyben, melyek Magyarországot jó ideje nyugtalanítják. Így nemcsak a szép reményekre jogosító közös uniós álmok, a jövő nagy egységének víziója, hanem az abnormális politikai, társadalmi hisztéria kóros jelenségei is együvé gereblyéznek bennünket. Elismerem, hogy egyik tavalyi írásomban nagyot tévedtem, amikor az ’56-os ünnepségek kapcsán példaként említettem az erdélyi magyar nemzetközösség szolid kohézióját ebben a sajátos sorshelyzetben. Attól tartok, hogy az értünk, kizárólag a köz érdekében a nemzet építésén fáradozó politikusaink hamar véget vetnek az – amúgy is kérdéses – tiszavirág-életű összetartásnak.

Itthon pedig minden jel arra mutat, hogy megindult a kampány. Jelöltek, megjelöltek, önjelöltek, nemzetünkért felelős és felelőtlen ismertek, ismeretlenek és megunt régi ismerősök kizárólag értünk, a mi érdekünkben, a „magyarok jelöltjeként” vagy a „határok nélküli magyar–magyar összefogásért” szövetségben – de mindenképpen tiszta lelkiismerettel egymás ellen, ellenségként ássuk az árkokat, szórjuk az átkokat, a jogos, jogtalan, de legalább vulgárisan és agresszíven koppanó kritikákat. És máris zakatol a mantragyártás gépezete. Mi pedig a demokrácia, pluralizmus, egység, biztos, szép, fényes jövő, autonómia kliséi között kapkodjuk tekintetünket, fejünket, és nehéz felfogásunkkal alig akarjuk megérteni, hogy mindez értünk történik.

Közben Bibó István fogalmával élve elfelejtjük vagy éppen észre sem vesszük, hogy mások és magunkfajták gondoskodnak róla, hogy a „kisebbségi élet lassan lehetetlen állapottá” váljék. A szembenállás, az elszánt egymásnak feszülés pillanatában, a gyűlölködés elvakultságában nem is vesszük észre, hogy helyzetünk az idegen otthonban nem azonos az anyaországi nemzettársakéval. Kicsit bonyolultabb a helyzet; szétforgácsolódásunkat némely kezek örömmel segítik – félek, hogy egyesek felelőtlensége, merevsége, hiúsága miatt egy újabb sorsdöntő pillanatot játszik el népünk.

Közben nagy egyéniségek, pártok, mozgalmak, szervezetek építik a Bábel-tornyokat – a gőgnek, a széthúzásnak, a hiúságnak, a nyers érdeknek és a zavarodottságnak égbe meredő csonka tornyait.

Jelenlegi sorshelyzetünk miatt nyugtalankodva, tiszta választ keresve a rengeteg értelmetlen vita, hatalmi testvérharc, kompromisszumképtelenség, gyűlölet láttán, teljes felelőséggel kijelenthetem, hogy napjaink erdélyi magyar társadalmából is hiányzanak a bölcsek, de főleg hiányzik a bölcsesség gyakorlata. Hiányzik a bölcsek aktív, iránymutató, meghatározó jelenléte. Az a fajta bölcsességi gyakorlat, amelyet az Ószövetség világából ismerhetünk meg, amely ott és akkor a nagy politikai, erkölcsi, társadalmi válságok idején megoldási alternatívaként jelentkezett. Hiányzanak a Deák Ferencek, a Széchenyik, Németh Lászlók, Bibó Istvánok, Istentől inspirált karizmatikus személyiségek.

A bölcs ember nem fantázia szülte csodalény, nem varázsló, aki mágikus megoldást kínál egzisztenciánk rejtélyeire. A valódi bölcs nem elvont filozófiai vagy teológiai rendszereket alkot, nem teóriákat gyárt, nem moralizál, hanem összefüggéseket lát, konkrét gyakorlati kérdéseket válaszol meg, saját szeretetéből hozza elő az igazságot, nem pedig másokra mutogatva kiált igazságért. A valódi bölcs gyógyító lélek, kiengesztel, megbékít, helyreállít, gyógyítja a szándékot, irányt mutat a vágynak, keretbe tereli az indulatot.

A jelenkori világi és egyházi berkekben kiáltó jel az igazi bölcsek, a nemes lelki, szellemi vezetők szembeötlő fogyatkozása. Fontos azt is tudni, hogy ennek a bölcsességnek, értelemnek a lényegét, tartalmát nem könyvből lehet megtanulni, nem iskolai tananyag, hanem ajándék – Isten ajándéka. Ez az ajándék a felülről jövő értelem, amelyet kérni kell, hogy a kitartó kérésre Isten kegyelme adassék meg. Életünk, társadalmunk, nemzeti létünk rendezését Istennél kell kezdeni. De folytatni is!

Ezért szeretném, ha a sok választandó, jelölt és önjelölt vezetőnk belátná, hogy életünkben, a társadalom, a politikum és egyház életében, szolgálatában a legfontosabb kérni, felfedezni és megélni Isten akaratát. „Az Úrnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a bolondok vetik meg.” (Péld 1,7)

Imádkozom azért, hogy adjon Isten nekünk bölcseket, akik képesek arra, hogy az ő akaratának engedelmeskedve a legalkalmatlanabb pillanatokat, időket is alkalmassá tegyék. Olyanná, amelyben megtaláljuk a dialógus új kultúráját, ahol mi, nagyon különböző társadalmi szereplők képesek leszünk egymással értelmesen kommunikálni, és képesek leszünk nézet- és érdekkülönbségekre figyelemmel megvalósítani a „sokszínűség egységét”. Vagy talán – ahogy az írásom elején már említett Ercsey-Ravasz Ferenc fogalmaz idézett cikkében – „maradnak a mantrává törpült eszmények? Előbb-utóbb úgyis elég bódultak leszünk ahhoz, hogy ne érezzük, amint kirántják lábunk alól a talajt…”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület