Kultúrkörök

Nem túlzás leírni, hogy a Reformátusok Budapesten – Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról 1–2. címet viselő kiadvány megjelenése magyar protestáns szempontból a 2006. év egyik kiemelkedő eseménye volt. Több mint másfél ezer oldalas, hatalmas tanulmánygyűjteményről van szó, amelynek formája is méltó a tartalomhoz: akár a papír minőségére, akár a vászonkötésre és a borítóra, akár a nyomdai munkára gondolunk. A mű abban is különleges, hogy világi vállalkozásként jött létre. Így már nem meglepő, hogy a szerkesztői bevezetésben azt olvassuk: a szerzők elsősorban a művelődéstörténet felől közelítették meg a fővárosi népesség kálvinista alkotóelemét; annak tudatában is, hogy a teológiai és a művelődéstörténeti szempontokat ebben az esetben csak viszonylagosan lehet elválasztani.

Az olvasó azonban csakhamar rádöbben, hogy minden szemléletbeli, szerkezeti – akár tartalmi – eltérés dacára igazi egyháztörténeti opus született. Egy tanulmánygyűjtemény ugyan nem föltétlenül tekinti feladatának, hogy tárgyát nagyjában-egészében lefedje – gyakran csak adalékokat, szempontokat, kiegészítéseket kínál –, e monográfia azonban a teljesség igényével készült. Nem lexikon és nem telefonkönyv: nem került bele minden és mindenki, mégis az egészről nyújt – imponálóan részletes – képet. E helyütt csak a fejezetcímeket sorolom föl: Bevezetés; Előzmények; I. Reformátusok Budapest társadalmában; II. Egyházszervezet; III. Egyházközségek; IV. Kiemelkedő lelkészegyéniségek; V. Az egyház életében jelentős szerepet vállaló családok és világiak; VI. Kulturális és társadalmi szerepvállalás: oktatás; egyesületek, alapítványok, szeretetintézmények; tudományos gyűjtemények; az azonosságtudat ápolása; sajtó; VII. Felekezetközi kapcsolatok; VIII. A közelmúlt; IX. Időrendi áttekintés; X. Mutatók.

A puszta fejezetcímekből is sejthető, hogy a tanulmányok – több mint ötven – jellegükben igen különböznek egymástól: a statisztikai-szociológiai elemzéstől az egyéni pályaképig terjednek. De a jól átgondolt szerkesztői munka összefogja a hatalmas anyagot, így végül egybeáll a kép: éppen a művelődéstörténeti és szociológiai szempontoknak köszönhetően nem csupán a klérus és az intézmények, hanem az élő egyházközösség rajza.

Nincs módom rá, hogy Kósa László és szerzőtársai teljesítményéről e helyütt részletesebben is szóljak, ezért csupán két megjegyzésre szorítkozom. Magyarországon a mai napig erősen érződik az egyházi és a világi tudományosság, szempontunkból az egyházi és a világi történettudomány egészségtelen szétválása. Az egyháznak saját küldetésére nagyon ügyelnie kell, s ebből a helyzetből egy sor téma- s még inkább látásmódbeli sajátság fakad. Másrészt azonban az egyház – nemcsak a múltban, de a jelenben is – annyira fontos társadalmi-szociológiai tényező, hogy önmagában is a világi kutatás munkamezejévé válhat. Ezzel ugyan közhelyet írok, de biztos vagyok benne: sokan fölkapják majd a fejüket, amikor észreveszik, hogy a mostani nagy vállalkozás – minden rokonszenv és egyéni összekapcsolódás ellenére – egészében világi. Kissé még szokatlan, itt és most azonban nagyon gyümölcsöző helyzet.

A másik megjegyzés evangélikus szempontból adódik: ha már ilyen komoly erőfeszítésre került sor, nem lett volna-e üdvösebb a budapesti protestantizmus egészére kiterjeszkedni? Hiszen református–evangélikus vonalon több esetben (a teológusképzés kezdeteiről, a protestáns árvaházról, a sajtó egy részéről, a Biberauer családról szólva stb.) nem is lehet határt vonni.

A kérdés ésszerű, több fontos szempont mégis ellene szól. Mindenekelőtt az a tény, hogy szociológiai és történeti szempontból komoly különbségek vannak egyrészt a reformátusok és az evangélikusok, másrészt a nagy és a kis egyházak között. A különbségek feldolgozását pedig csak részben könnyíti meg egy-egy közösség kisebb lélekszáma. Ennyiben tehát érthető, hogy a vállalkozás a reformátusságra szorítkozott. Az utolsó szó azonban hangsúlyos, hiszen a kálvinizmus, vitathatatlan súlyával együtt is, távol áll attól, hogy lefedje a fővárosi protestantizmust: tehát most úgy kaptunk egészet, hogy ugyanakkor részt kaptunk. E nagy mű becsét azonban kissé szomorkás megjegyzésem semmiképpen nem kisebbíti.

Mányoki János