Evangélikusok

Régi vágású – mondhatni – polgár író volt a kommunizmus legvadabb éveiben is. Az a fajta, akinek nem volt a homlokára írva: bolond vagyok, extrém vagyok, író vagyok. Kolozsvári Grandpierre Emil az idén lenne százéves.

A kolozsvári eredetű család 1924-ben költözött Magyarországra. Emil felsőfokú tanulmányait a családi tradícióknak megfelelően a pesti egyetem jogi karán kezdte, de fél év után abbahagyta. Franciaországban egy textilipari főiskolára iratkozott be, ám élethivatásul mégsem az ipart választotta. Hazatérve végül a pécsi egyetem olasz–francia–filozófia szakán szerzett diplomát. Dolgozott a Statisztikai Hivatalban, a Kisebbségtudományi Intézetben.

Első regénye, A rosta a magyar középosztály valóságidegen gondolkodását mutatja be. A második világháború alatt hosszú ideig katonáskodott, majd szovjet hadifogságba került. Hazatérve a Magyarok című folyóirat szerkesztője és a rádió irodalmi osztályának vezetője volt rövid ideig. Az ötvenes években előbb a Hungária, majd a Szépirodalmi Kiadóhoz került lektornak. Nemegyszer súlyos anyagi gondokkal küzdött, de végtelen eleganciával viselte nincstelenségét, és úgy öltözködött, viselkedett, mint akinek bőségesen van mit a tejbe aprítania.

Élete a műveinek tárgya és anyaga volt. Önéletrajzi esszéregényeiben (Tegnap, Szabadság, Táguló múlt) nem személyes életrajzot adott, hanem felismerve életszférájának tipikusságát, inkább korrajzot készített. Franciaországi tapasztalatai ráébresztették, hogy milyen óriási ellentét van a modern racionalista világ és az álszent, szűk, előítéletes magyar úri világ között.

Ám nem csak regényíróként ismert: foglalkozott irodalomelmélettel, nyelvészettel, publicisztikával, műfordítóként Voltaire-regényeket és Beckett-drámát ültetett át magyarra. Tudatos művelője volt a magyar nyelvnek: gyűjtötte az értelmező szótárakat, és folyton nyitva volt a füle. Még a Lukács fürdő napozójában is; A burok című kötetének nyelvi anyagát itt gyűjtötte. Egy irodalmi tanulmányával – Az új magyar költészetért címmel jelent meg – kisebbfajta botrányt kavart: leszedte benne a keresztvizet az egész addigi 20. századi magyar költészetről. Azt bizonygatta, hogy a magyar líra nem elég öntudatos, racionális és politikus. Rendeztek is erről egy vitát, ahol nyolcvan-száz magyar költő őrjöngött magából kikelve.

Grandpierre Emil – a barátainak csak Emici – rendkívül elegáns jelenség volt. Még időskorában is jól tartotta magát, sportolt; jóképű férfi volt, akit imádtak a nők. Ennek viszonzásában ő se volt rest. Megszámlálhatatlan nő volt az életében. Házassága előtt, alatt és után is. Összehasonlító szerelemtant akart írni arról, hogyan szeretnek a különböző nemzetekhez tartozó férfiak és nők. „Van egy-két hiányom még” – vallotta be egyik barátjának, így nem került sor a mű megírására. Magdával, aki a felesége lett, egy társaságban találkozott, és azonnal egymásba szerettek. A nő azonban nem fogadta el a nyitott házasságot, el is váltak, de igen szoros kapcsolat maradt közöttük. Közel laktak egymáshoz, és Magda átjárt, kimosta Emici szennyesét, főzött rá, társaságba, színházba jártak. A kritikusok szerint Magda szerelmének gazdagsága és mélysége nagyban alakította és gazdagította Grandpierre életművét. A nő halála után született a Szépen gondolj rám című műve, a Magda-szerelem regényének első része.

Barátai és kritikusai néhány dologban azért egyetértenek: Grandpierre élete a legnehezebb időben is nagyon tiszta és rokonszenves volt. Két dolog érdekelte valójában: a nők és a nyelv. Legjobb műveiben jórészt ezek vannak jelen.

Jánosi Vali