Napról napra

Jézus így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.” Mt 28,18–20a (Ézs 12,4b; Mt 4,1–11; Zsid 4,14–16; Zsolt 30) Teréz anya nyilatkozta, hogy Indiában az emberek egy része gyanakvással viszonyul ahhoz, aki kereszténynek mondja magát. Ehhez a fogalomhoz ugyanis sok indiai számára a leigáztatás, erőszak, megaláztatás emléke tapad. Ha viszont valaki így határozza meg magát: tanító, gyógyító vagyok, akkor érdeklődő nyitottságot tapasztalhat. Talán kétezer év elegendő ahhoz, hogy belássuk: erőszakkal nem lehet Krisztus tanítványává tenni a népeket… Akkor hogyan? Meghallja-e még a világ az Isten országába szóló szelíd invitálást? Tudunk-e még újat, hiteleset mondani?

Jobb a kevés az Úr félelmével, mint a sok kincs, ha nyugtalanság jár vele. Péld 15,16 (Lk 12,24; 1Jn 3,7–11/12/; Róm 5,1–5) Egy munkahelyi beszélgetés alkalmával egyszer ezt mondta valaki: „Nekem van a legnagyobb fizetésem.” Kijelentésére minden jelenlevő fölkapta a fejét; volt, akinek a szemében irigy fény csillant, ám az illető így folytatta: „Elég.” Ez a legtöbb. Bár tudnánk mindig, hogy mi az elég! Harmóniát, hitet, szeretetet, barátságot, békességet nem lehet pénzen venni, miért helyezzük mégis előtérbe az anyagiakat? Ha választani lehetne, hogy gazdag vagy békés emberek legyünk, melyiket választanánk…?

Jézus Krisztus mondja: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” Mt 9,13 (Zsolt 25,7; Jób 1,1–22; Róm 5,6–11) Két ember egyszerre lépett a templomba. Egyikük meg volt elégedve magával, a másikuk bűnösnek látta magát. Utóbbi megállt leghátul, és kétségbeesésében Istenhez menekült, tőle kért bocsánatot. „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” (Lk 18,13b) A példázatot mesélő Jézus hozzáteszi: ez az ember megigazulva távozott a templomból. Jézus szava nem jut el az önigazságába burkolózó emberhez, aki jól elvan a saját világában. Vastag falat rak Isten és önmaga közé. A fal túloldalán pedig Krisztus zörget.

Mi is az Urat akarjuk szolgálni. Bizony, ő a mi Istenünk! Józs 24,18b (Róm 12,5–6a; 1Kor 10,9–13; Róm 5,12–21) A sikemi országgyűlésen Józsué a nép kezébe adja a döntés lehetőségét: melyik istent akarják szolgálni? Izrael népe nagyon határozottan az Urat választja. Nem telik el sok idő, amikor döntésükben kételkedni kezdenek, hűségükben meginognak, és más istenek után néznek. Izrael története később is a hűtlenség és az Istenhez való visszatérés váltakozása. Mélyen emberi ez a folyamatos ingás, bizonytalanság. És mélyen isteni az újra meg újra megszólaló hívogatás, megbocsátás, az újrakezdés lehetősége…

Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható. Jel 1,8 (Mal 3,6; Jak 4,1–10; Róm 6,1–11) Így nyilatkozik meg a Biblia utolsó oldalain a mindenható Isten. Az időbe, térbe helyezett ember számára szinte megérthetetlen az isteni világ, csak halvány sejtések, hasonlatok mesélhetnek róla. Milyen érzékletes elnevezés az, hogy Mindenható! Amikor tulajdon életünket bezártnak, korlátozottnak, kilátástalannak érezzük, mindig eszünkbe kellene jutnia ennek a névnek. Ő az, aki mindenféle hatást kiválthat, tehát mindent megtehet, számára nincs lehetetlen. Hogyne lenne nála megoldás még a számunkra megoldhatatlanak látszó helyzetekben is?!

Lelkemmel ajándékoztam meg szolgámat, törvényt hirdet a népeknek. Ézs 42,1b (Mt 11,27; Zsid 2,11–18; Róm 6,12–23) Sokaknak összeszorul a gyomruk e szó hallatán: törvény. Valami kérlelhetetlenséget, kegyetlenséget sejtünk mögötte, szorongást kelt bennünk. Az Ószövetségben úgy jelenik meg a törvény, mint Isten gondoskodásának, szeretetének látható jele az ő választott népe számára. Az isteni törvény legfőbb alapja a szeretet. A próféciában szereplő szolga maga Krisztus, aki a szeretet fényével világította meg újra az ősi törvényt. Nem rettegni kell a törvénytől, hanem örömmel megköszönni. A törvény és az evangélium nem két egymásnak ellentmondó dolog, hanem ugyanannak az érmének két oldala. Az érme pedig: Isten végtelen szeretete a világ iránt.

Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Jak 1,19 (Zsolt 4,5a; Jel 20,1–6; Róm 7,1–6) „Számolj háromig, mielőtt megszólalnál” – milyen bölcs ez a közhelyszámba menő tanács! Az első indulat, amelyet akkor érzünk, ha méltóságunkon, büszkeségünkön csorba esett, vagy felháborító igazságtalansággal találtuk szembe magunkat, elhomályosítja a tiszta gondolkodást. Gyorsnak kellene lennünk arra – mondja Jakab apostol –, hogy meghallgassuk egymást, hogy igazán a végére járjunk, mit miért tett vagy gondolt valaki. Igazi párbeszédek helyett sokszor csak monológok hangzanak el. Vagy nem halljuk, vagy nem értjük meg egymást. Add, Istenem, hogy értőn tudjak hallgatni és szólni!

A. Balogh Éva