Keresztény szemmel

Valahányszor elérkezünk az egyházi esztendõben a böjti idõszak kezdetéhez, mindig fölvetõdik bennem – de bizonyára másokban is – a kérdés: honnan származik a Jézus kétféle magatartása közötti nyilvánvaló különbség, és mi a magyarázata? Miért utasítja el az elõtte leboruló és leánya gyógyulásáért könyörgõ pogány kánaáni asszonyt: „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz” (Mt 15,24)? És miért ajánlja fel az ugyanúgy pogány Samáriában késõbb az igazi, teljes élet vizét a kútnál a nem Izraelhez tartozó pogány asszonynak: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!, te kértél volna tõle, és õ adott volna neked élõ vizet” (Jn 4,10)? Nyilvánvaló a mérhetetlen különbség Jézus kétféle válasza között!

Ez a meglepõ és nyilvánvaló megkülönböztetés a Jézus által a kánaáni és a samáriai asszonynak adott válaszban onnan származik, hogy a kánaáni találkozáskor még nem leplezi le magát mint nemcsak Izrael, hanem az egész bûnös embervilág irgalmas Megváltója a golgotai keresztfán! Samáriában, az ugyancsak pogány asszony elõtt azonban Jézus már kinyilatkoztatja a nagy titkot: õ a Messiás, nemcsak Izrael népének, hanem az egész bûnös embervilágnak a Megváltója. Õ engesztelõ helyettes keresztfaáldozatával teljes bûnbocsánatot szerez minden bûnösnek, aki bûnbánattal és hittel befogadja Krisztust a szívébe!

Erre a titokra utal az egyházi esztendõ ünnepei sorában böjt második vasárnapjának a latin neve is: Reminiscere. Amint ez rejtetten már egyik ószövetségi alapigénkben is fölhangzik: „Gondolj, Uram, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktõl fogva vannak.” (Zsolt 25,6) Nem kell tehát mesterkélt magyarázatokat gyártanunk Jézusnak a kánaáni asszonyt elutasító, a samáriai asszony felé azonban megváltó, szabadító kegyelmével odaforduló, olyannyira ellentétes magatartására!

A böjti vasárnapok titka az, hogy – végighaladva rajtuk – lehull elõttünk a lepel Jézus Urunk engesztelõ golgotai keresztfaáldozatának a csodálatos titkáról, amelyet Jézus föltár a samáriai asszony elõtt, a kútnál. Az örvendetes, nagy titok, az igazi és legcsodálatosabb jó hír ebben a földi életben az evangélium. Jézus Krisztus gyötrelmes kereszthalála engesztelõ áldozat, helyettes elégtétel Izrael népének és az egész embervilágnak minden bûnéért. Mert Isten kinyilatkoztatása szerint „a bûn zsoldja a halál” – mind az Ószövetség, mind az Újszövetség igéi szerint (lásd 1Móz 2,17 és Róm 6,23).

A Golgota keresztfája, az emberi testet öltött Istenfia, a megígért Messiás és Megváltó helyettes engesztelõ áldozata az emberiség történelmének legnagyobb fordulópontja. Isten Fiának, Jézus Krisztusnak az engesztelõ áldozata, a gyötrelmes kereszthalál ugyanis nem más, mint Isten végtelen megbocsátó szeretetének, kegyelmének a kinyilatkoztatása: az egyetlen Igaz ott a keresztfán meghalt a nem igazak bûneinek kiengesztelésére. Helyettes elégtétel, de olyan egyedülálló módon, hogy Isten Fia, Jézus Krisztus elszenvedi a keresztfán a büntetést Izrael népének és az egész embervilágnak minden bûnéért! Ezzel megnyitja elõttünk újra a testi halálból, a „bûn zsoldjából” való feltámadás és az örök élet kapuját. De csak azok elõtt, akik töredelmes bûnbánattal Isten elõtt és az emberek elõtt megvallják bûneiket. És hálás, bizodalmas hittel befogadják a szívükbe Istennek ezt a csodálatos, végtelen irgalmát, a Golgota keresztfájának szabadító és életadó evangéliumát.

Az egyház kétezer éves története során Isten igéjének a legjobb hirdetõi és teológusai (így például Augustinus, Clairvaux-i Bernát, Canterburyi Anselmus – hogy csak néhányat említsünk közülük) megértették és hirdették is a golgotai kereszthalálnak ezt a csodálatos, bûnbocsátó és újjáteremtõ kegyelmét. De mind az ókori, mind a középkori kereszténység történetében sokszor elhomályosult a golgotai kereszthalál igazi értelme és mélységes evangéliuma. A lutheri reformációnak és Luther követõinek a legnagyobb ajándéka éppen az volt, hogy újra az egyház igehirdetésének és teológiájának középpontjába helyezték ezt. Gondoljunk itt csupán a 62. tételre Luther kilencvenöt tételébõl: „Az egyház igazi kincse Isten dicsõségének és kegyelmének legszentebb evangéliuma.”

Az egyház mai böjti idõszakában sem szabad magát a böjtölést, a keresztény ember életfolytatásának ezt a külsõ megnyilvánulását mint érdemszerzõ jó cselekedetet elõtérbe állítani. Való igaz, hogy az igazi hit csak a szeretet cselekedeteiben munkálkodó hit lehet (Gal 5,6). De ennek a hitnek a gyökere, a forrása egyedül Isten végtelen kegyelmének, megbocsátó irgalmának az evangéliuma, a golgotai keresztfa csodálatos titka, szabadító és újjáteremtõ, engesztelõ áldozata lehet! Csak ez a golgotai keresztáldozat, az elõször Izrael népe, majd böjt következõ vasárnapjain az egész embervilág elõtt kitáruló, megbocsátó kegyelem világítja meg számunkra az egyházi esztendõ böjti idõszakának teljes üzenetét: Ave crux, spes unica! – Üdvöz légy, kereszt, egyetlen reménységünk!

D. dr. Nagy Gyula