Keresztény szemmel

Valahányszor elérkezünk az egyházi esztendőben a böjti időszak kezdetéhez, mindig fölvetődik bennem – de bizonyára másokban is – a kérdés: honnan származik a Jézus kétféle magatartása közötti nyilvánvaló különbség, és mi a magyarázata? Miért utasítja el az előtte leboruló és leánya gyógyulásáért könyörgő pogány kánaáni asszonyt: „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz” (Mt 15,24)? És miért ajánlja fel az ugyanúgy pogány Samáriában később az igazi, teljes élet vizét a kútnál a nem Izraelhez tartozó pogány asszonynak: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet” (Jn 4,10)? Nyilvánvaló a mérhetetlen különbség Jézus kétféle válasza között!

Ez a meglepő és nyilvánvaló megkülönböztetés a Jézus által a kánaáni és a samáriai asszonynak adott válaszban onnan származik, hogy a kánaáni találkozáskor még nem leplezi le magát mint nemcsak Izrael, hanem az egész bűnös embervilág irgalmas Megváltója a golgotai keresztfán! Samáriában, az ugyancsak pogány asszony előtt azonban Jézus már kinyilatkoztatja a nagy titkot: ő a Messiás, nemcsak Izrael népének, hanem az egész bűnös embervilágnak a Megváltója. Ő engesztelő helyettes keresztfaáldozatával teljes bűnbocsánatot szerez minden bűnösnek, aki bűnbánattal és hittel befogadja Krisztust a szívébe!

Erre a titokra utal az egyházi esztendő ünnepei sorában böjt második vasárnapjának a latin neve is: Reminiscere. Amint ez rejtetten már egyik ószövetségi alapigénkben is fölhangzik: „Gondolj, Uram, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak.” (Zsolt 25,6) Nem kell tehát mesterkélt magyarázatokat gyártanunk Jézusnak a kánaáni asszonyt elutasító, a samáriai asszony felé azonban megváltó, szabadító kegyelmével odaforduló, olyannyira ellentétes magatartására!

A böjti vasárnapok titka az, hogy – végighaladva rajtuk – lehull előttünk a lepel Jézus Urunk engesztelő golgotai keresztfaáldozatának a csodálatos titkáról, amelyet Jézus föltár a samáriai asszony előtt, a kútnál. Az örvendetes, nagy titok, az igazi és legcsodálatosabb jó hír ebben a földi életben az evangélium. Jézus Krisztus gyötrelmes kereszthalála engesztelő áldozat, helyettes elégtétel Izrael népének és az egész embervilágnak minden bűnéért. Mert Isten kinyilatkoztatása szerint „a bűn zsoldja a halál” – mind az Ószövetség, mind az Újszövetség igéi szerint (lásd 1Móz 2,17 és Róm 6,23).

A Golgota keresztfája, az emberi testet öltött Istenfia, a megígért Messiás és Megváltó helyettes engesztelő áldozata az emberiség történelmének legnagyobb fordulópontja. Isten Fiának, Jézus Krisztusnak az engesztelő áldozata, a gyötrelmes kereszthalál ugyanis nem más, mint Isten végtelen megbocsátó szeretetének, kegyelmének a kinyilatkoztatása: az egyetlen Igaz ott a keresztfán meghalt a nem igazak bűneinek kiengesztelésére. Helyettes elégtétel, de olyan egyedülálló módon, hogy Isten Fia, Jézus Krisztus elszenvedi a keresztfán a büntetést Izrael népének és az egész embervilágnak minden bűnéért! Ezzel megnyitja előttünk újra a testi halálból, a „bűn zsoldjából” való feltámadás és az örök élet kapuját. De csak azok előtt, akik töredelmes bűnbánattal Isten előtt és az emberek előtt megvallják bűneiket. És hálás, bizodalmas hittel befogadják a szívükbe Istennek ezt a csodálatos, végtelen irgalmát, a Golgota keresztfájának szabadító és életadó evangéliumát.

Az egyház kétezer éves története során Isten igéjének a legjobb hirdetői és teológusai (így például Augustinus, Clairvaux-i Bernát, Canterburyi Anselmus – hogy csak néhányat említsünk közülük) megértették és hirdették is a golgotai kereszthalálnak ezt a csodálatos, bűnbocsátó és újjáteremtő kegyelmét. De mind az ókori, mind a középkori kereszténység történetében sokszor elhomályosult a golgotai kereszthalál igazi értelme és mélységes evangéliuma. A lutheri reformációnak és Luther követőinek a legnagyobb ajándéka éppen az volt, hogy újra az egyház igehirdetésének és teológiájának középpontjába helyezték ezt. Gondoljunk itt csupán a 62. tételre Luther kilencvenöt tételéből: „Az egyház igazi kincse Isten dicsőségének és kegyelmének legszentebb evangéliuma.”

Az egyház mai böjti időszakában sem szabad magát a böjtölést, a keresztény ember életfolytatásának ezt a külső megnyilvánulását mint érdemszerző jó cselekedetet előtérbe állítani. Való igaz, hogy az igazi hit csak a szeretet cselekedeteiben munkálkodó hit lehet (Gal 5,6). De ennek a hitnek a gyökere, a forrása egyedül Isten végtelen kegyelmének, megbocsátó irgalmának az evangéliuma, a golgotai keresztfa csodálatos titka, szabadító és újjáteremtő, engesztelő áldozata lehet! Csak ez a golgotai keresztáldozat, az először Izrael népe, majd böjt következő vasárnapjain az egész embervilág előtt kitáruló, megbocsátó kegyelem világítja meg számunkra az egyházi esztendő böjti időszakának teljes üzenetét: Ave crux, spes unica! – Üdvöz légy, kereszt, egyetlen reménységünk!

D. dr. Nagy Gyula