Keresztény szemmel

Egyik reggel felszállt a buszra egy fiatal (harmincöt-negyven év körüli), alkoholtól bűzlő hajléktalan. Valami miatt folyamatos késztetést érzett arra, hogy hangosan fel-felnevessen.Bűzlött, koszos volt, és volt nála egy közepes nejlonzsákféle, amelynek fülei voltak, s a füleket könnyedén a vállára akaszthatta. Könnyű, puha zsákját oda-odacsapta – pláne a kanyarokban – a busz ajtajának, és nagyon tetszett neki ez a játék.

Egyszer csak a zsák szétnyílt alul, s kipottyant a tartalma. Akadt egy segítőkészférfi, akiigyekezett felkapkodni a holmit. A busz megállt, mert piros lámpát kapott,ám éles kanyar állt előttünk. A hajléktalan férfi közben komótosan leguggolt, se nem kapaszkodott, se nem támaszkodott, hanem ráérősen pakolgatott valami nála lévő másik szatyorba, de persze abba már nem sok mindenfért. Olyan szerencsétlen helyen guggolt, hogy egyértelmű volt:eldől, mint egy zsák, mihelyst elindul a busz. Ráadásul a csuklós busz forgó részénél kucorgott, a lépcső mellett.

Elindult a busz. A férfihátrazuhant, fenékkel a lépcső legalsó fokára esett, ahová olyannyira beszorult, hogy csak a kezével tudott integetni. Nem tombolt a segítőkészség az emberekben. Aki öszszeszedte a kihullott zsák tartalmát, nem tudott újra a kétségbeesetten kalimpáló férfi segítségére lenni, mert a keze tele volt a hajléktalan holmijaival. Végül egy másik ember ment őt kihúzni; talán nem tette volna, ha nem közeleg a megálló. Ki kellett húznia, mert ha még az ajtót is rányitják, akkor lehet, hogy mentőt kellett volna hívni.

Végül semmi baja nem történt a hajléktalannak. Szerencsére. A legnagyobb baj azonban az emberek – velem az élen – hozzáállásában keresendő. Mindenki csak nézett, mintha moziban ülne. Olyannyira „moziztak”, hogy a legtöbben nagyokat nevettek. Mit nevettek! Gurultak a röhögéstől! De nem segítettek volna.

Mentegetőzzek? Én nem tudtam volna kihúzni egy kilencvenkilós embert a lyukból, engem a magam negyvenhét kilójával csak magára rántott volna. Még nagyobb röhögés tört volna ki. Ezért nem segítettem, bár ez igensovány mentség… Valójában olyannak tűnt az egész jelenet, mint egy Roberto Benigni-film. Én szeretem Benigni keserédes humorát, de most nagyon fárasztott ez a Benigni-utánzat. Sajnáltam a hajléktalant, no és szégyelltem magam. Volt is miért – magam miatt és a nálam megtermettebb, erősebb emberek miatt is.

A minap bementem egy kiskereskedésbe, ahol fém ajándékdobozt szerettem volna venni, de első utam valahogy mégis az üvegekhez és a porcelánokhoz vezetett. Nézegettem egy ideig a giccseket, bár találtam köztük szép kivitelű, viszonylag ízléses darabokat is. Egyszer csak feltűnt az egyik polcon lévő porcelánkupacnál, hogy szemmagasságban csálén áll egy porcelánfigura (só- és borstartók, cukortartók, effélék sorakoztak egymás mellett), és ha nem igazítom meg, akkor valakinek a keze elindítja a lavinát, ledől a polc tartalma, és az illetőnek nagyon kellemetlen élményben lesz része.

Nos, sajnos én voltam az, akinek kellemetlen élményben lett része. Dőlt is a polc tartalma – egyenesen rám. Mivel két kezem van, a potyogó tárgyakat nem is próbáltam elkapni, gondolván, minek tenném, nehogy egy másik polcnyi limlomot is elindítsak a föld középpontja felé. Nem is nyúltam máshoz! Így is piff-puff, csitt-csatt, csirr-csörr lett a vége.

A hangoskodás elcsitulása után odajött az egyik eladó, részvétteljes tekintettel végignézett a holmikon meg rajtam, majd elnézően hozzám fordult. Azonban nem dorgálás és kioktatás következett, hanem közölte, hogy mennyire sajnálja, és sajnos ezt ki kell fizetnem – majd hozzátette kedvesen és vigasztalóan, hogy mindet elvihetem, ha akarom. Már ami épen maradt… Még néhányszor elmondta, hogy mennyire sajnálja, én meg megnyugtattam, hogy az én hibám volt, mert olyasmibe okoskodtam bele, amibe nem kellett volna. Ezt hívják tanulópénznek.

Két dolgot kiemelnék: egyfelől jó, hogy nem hollóházi vagy zsolnai porcelánt árusító boltba mentem be, csak egy úgynevezett „100 forintos kereskedésbe”. Másfelől ha az eladónő kedvességével, közvetlenségével és felém sugárzó, őszinte szeretetével nem oldja fel ezt a nehéz és kellemetlen helyzetet, akkor nekem is sokkal nehezebb és kínosabb lett volna. Hála és köszönet érte ezúttal is.

Gergely Judit