Élő víz
Bezzeg Ninive lakói!
Hát már az „igazi” telet sem érdemeljük meg! – mondogattam többször is az utóbbi néhány hónapban. Nem mintha hiányzott volna a fogvacogtató hideg vagy a magas gázszámla, de eddig az volt az élet rendje, hogy ha tél, akkor mínusz fokok, amelyek elpusztítják a bacilusokat, és havat hoznak a kertek, szántóföldek no meg az emberek örömére. Ehelyett vásároltuk a tablettákat és a kanalas orvosságokat – a gyógyszergyártók megelégedésére – a különböző vírusok okozta betegségek ellen, miközben a költöző madarak egy része neki sem vágott a hosszú útnak. Miért is tették volna, hiszen a folyamatos „téli márciusban” bőven találtak eleséget maguknak.
Emellett a különböző sajtóorgánumok garmadával öntik ránk a figyelmeztetést: ha nem változtatunk életmódunkon, rohamosan feléljük a természeti kincseket. Tudományos kutatások eredményeit publikáló tanulmányok kongatják a vészharangot: unokáink, dédunokáink elől használjuk el az ásványi és egyéb tartalékokat. Híradók tudósítanak az emberiség önző és pazarló életmódjából fakadó katasztrófák helyszíneiről. S a jelzés egyértelmű – ha nem tudunk megálljt parancsolni, ez még csak rosszabb lesz.
Két hete az egyik országos hetilap részletesen tárgyalta, hogy az Európai Unió nem merte meghozni azt a szigorú döntést, hogy az európai autógyáraknak 2012-ig 120 g/km mennyiségre kelljen csökkenteniük a kocsik kipufogóján kiáramló szén-dioxidot. Mindenki belátta, milyen előrelépés lenne ez az egészség- és természetvédelem területén, mégis engedékenyebben húzták meg a határt – 130 g/km –, mivel a szigorúbb korlátozásnak beláthatatlan következményei lennének – az autóiparban.
Nem tudok elszakadni Jónás könyvétől. Az emberi gyarlóság miatt a pusztulás fenyegette Ninivét. És az emberek a figyelmeztetést hallva „böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja” (Jón 3,5b). Majd a király és a főurak rendeletére ki is hirdették a parancsot a teljes böjtre és bűnbánatra – „Ki tudja, talán felénk fordul, és megszán az Isten (…), és nem veszünk el!” (3,9)
Megrendítő és számunkra megszégyenítő ez a hozzáállás. Ninivében nem azt számolgatták, hány vendéglő vagy fogadó fog csődbe jutni, mert az emberek nem fogyasztanak majd. Senki sem törődött azzal, hány takács és varrónő marad fizetés nélkül, mivel az emberek csak a gyászruhájukban gubbasztanak. Nem lázadoztak a piacon az árusok, hogy rájuk rohad a sok friss gyümölcs, haláru, mivel a tájékukra sem néznek a vevők. A város lakói hallgattak a figyelmeztetésre, megbánták, amit tettek, és hittek Istennek.
Mi vajon mikor mondhatjuk el mindezt magunkról?
Boda Zsuzsa