Keresztutak

Sohasem tudhatjuk, hogy egy-egy gyülekezeti alkalom milyen meglepetéseket tartogat…

Szentgotthárdon és bajánsenyei leánygyülekezetünkben idén is készültünk a női világimanapra, bár – be kell, hogy valljam – egy kicsit kevesebb lelkesedéssel, mint az elmúlt években. Elolvastam az ismertetőt Paraguayról, a diaképekhez tartozó leírásokat, a liturgiát, de azt gondoltam magamban, hogy e nép túlságosan távol áll és él tőlünk. Hogy dél-amerikai testvéreink történelme, kultúrája és hitélete nálunk aligha fog bárkit személyesen megérinteni. Ám a múlt pénteki nemzetközi ökumenikus női imanap programja mégis óriási élmény volt sokunk számára, és hitet erősítő „személyes találkozást” jelentett a paraguayi emberekkel.

Mindezt elsősorban Vili atyának, a három évtizeden át Paraguayban élt szerzetesnek köszönhettük, aki valóban közel hozta hozzánk az országot, az ottani embereket. P. Hirth Vilmos huszonkilenc évesen, 1962-ben mint a Societas Verbi Divini (Isteni Ige Társasága) nevű szerzetesrend felszentelt papja került a távoli országba, hogy ott Isten igéjét hirdesse, és keresztény kultúrát, értékeket közvetítsen, valamint segítséget nyújtson az embereknek.

Guarani nyelven az Istent Tupának mondják. Az ott élő emberek hite, felfogása szerint a láthatatlan, megfoghatatlan, teremtményeit szerető Isten földi „képviselői” a papok. Ők azért vannak, hogy Isten végtelen szeretetét megmutassák, közvetítsék az embereknek. Ezért a lelkészeket tupaiknak, azaz „kis isteneknek” hívják, és úgy is tekintenek rájuk. Nehogy azt gondoljuk, hogy ez irigylésre méltó kiváltság! Sokkal inkább komoly elvárás és kötelezettség minden pap számára.

S hogy valóban milyen fontos az ottani embereknek az Istennel való személyes kapcsolat, az Úr minden egyes emberhez szóló, személy szerinti szeretetének megnyilatkozása, az leginkább talán az áldásban mutatkozik meg. Vili atya elmesélte, hogy amikor először ment ki újonnan „kapott” gyülekezetébe, s ott meglátta az összegyűlt száz-százötven embert, úgy gondolta, kapnak egy szép nagy ünnepi áldást. Felemelt kézzel, csekély spanyoltudással, latin szavakkal „fűszerezve” kezdte hangosan, hogy „Áldjon meg benneteket az Atya…” De nem tudta végigmondani, mert elindultak felé az emberek szépen, sorjában, egyesével, hogy mindenki megkaphassa tőle személyesen a saját áldását!

Mi idehaza sokszor az istentisztelet végét sem bírjuk kivárni – főként ha úrvacsora is van –, és nem számít, hogy lemaradunk az áldásról. Van hát még mit tanulnunk! És van még mit tanulnunk – nekem mindenképpen – Vili atyától a tekintetben is, hogy miként beszéljünk a ránk bízottakról, miként szóljunk a „munkánkról” (a szolgálatunkról), és hogyan tegyünk bizonyságot Isten szeretetéről.

Kollerné Loós Zsuzsanna