Kultúrkörök
Egy Gerhardt-vers története
Ó, Krisztus-fő, sok sebbel
Meggyötrött, vérező,
Te szúró tövisekkel
Megkoronázott Fő,
Fény, dicsőség volt részed,
Most gúnyt űznek veled,
Megcsúfolt és lenézett
Szent Fő, köszöntelek.
Sokáig kellett várnia Paul Gerhardtnak, míg első önálló lelkészi állását betölthette a Berlintől délre fekvő kisvárosban, Mittenwaldéban. 1651-et írtak ekkor, s a költő már negyvennégy éves volt. Első versei már megjelentek Johann Crüger híres énekeskönyvében, a Praxis pietatis melicában. Gerhardt mittenwaldei lelkészi munkája mellett is tovább foglalkozott a költészettel. Itteni évei alatt olyan jelentős költeményei születtek, mint a mindannyiunk által jól ismert és szeretett „Ím, jászlad mellett térdelek…” (EÉ 161), „Mind adjon hálát Istennek…” (54) s passiói énekünk, az „Ó, Krisztus-fő, sok sebbel…” (200).
Ez utóbbi sorainak megírásához Gerhardtnak két inspirációs forrása is volt. Az egyik a mittenwaldei templom szárnyas oltára, amely előtt szolgálatai közben térdelt, s melynek predellájában Veronika kendője látható, a töviskoronától vérző Krisztus-fejjel. A másik forrás még gyermekkorába vezet vissza, ahol a szigorú lutheránus iskolában, Grimmában latint és költészetet is tanult. Már itt megismerkedett a latin Salve versekkel is. De mik is azok a Salve versek?
A ciszterci rendhez tartozó Clairvaux-i Bernát elmélkedései mély Krisztus-szeretetről tettek tanúbizonyságot. A megfeszített Krisztus képe előtt meghajolva hosszan imádkoztak a rend tagjai, sorra véve az egyes testrészeknek a mi üdvösségünkre gyakorolt jelentőségét. Ezekből az imádságokból, elmélkedésekből összesen hét latin himnusz született. Sokáig e himnuszokat magának Bernhardnak tulajdonították, de szerzőjük valószínűleg inkább a belga származású ciszterci szerzetes, Arnulf von Löwen volt.
Arnulf 1200 körül született, s 1240-től Villersben volt apát 1250-ben bekövetkezett haláláig. Ciklusa, a Salve mundi salutare passiói költeményeket tartalmaz, melyek mindegyike a kereszten szenvedő Krisztus egy-egy testrészét köszönti, arról meditál – sorra veszi a lábakat, a térdeket, kezeket, Jézus oldalát, mellkasát, szívét, végül a fejét. E himnuszok első kézirata 1320-ból maradt fent, a hét versből ötöt tulajdonítanak Arnulfnak. Latin kezdetükről a Salve énekek elnevezést kapták. Később a lutheri egyház is nagy becsben tartotta őket.
Paul Gerhardt tehát már iskolás évei alatt megismerte és megszerette e latin költeményeket, de saját német fordítást csak 1653 táján készített. Crüger énekeskönyvének negyedik kiadásában, 1656-ban jelent meg énekünk először nyomtatásban.
E gyötrelem, gyalázat
Mind énmiattam ért,
Hogy tartozásom vállald,
Megfizess vétkemért.
Ki haragot érdemlek,
Itt állok, én szegény.
Megváltóm, add kegyelmed,
Hogy el ne vesszek én!
Nagy irgalmadat áldom,
Te legdrágább barát,
Hogy értem keresztfádon
Te haltál kínhalált.
Adj erőt érted élnem
Itt hálás hűséggel,
S ha elérkezik végem,
Tebenned érjen el!
A vershez Crüger illesztette Hans Leo Haßler dallamát, mely 1601-ben, megjelenésekor még világi szöveget hordozott, egyházi verset csak 1613-ban kapott. Haßler Itáliában tanult, majd hazatérve Dél-Németország kiváló orgonistájaként és zeneszerzőjeként, továbbá mint egyházi művek gyűjtője és kiadója működött.
Haßler dallamával Paul Gerhardt verse számos egyházzenei mű alapját képezte, mégis mindjük közül a legkiemelkedőbb Johann Sebastian Bach Máté-passiója, amelyben a nagy mű vezérkoráljaként többször is találkozunk énekünkkel.
Ha jő a harc, a végső,
Az legyen vigaszom,
Hogy tövisektől vérző
Szent arcod láthatom.
Rád, egyedül rád nézek,
Ki értem szenvedtél.
Hitem átölel téged.
Ki így hal, él az, él!
W. Kinczler Zsuzsanna