Keresztény szemmel

Nagyon érdekes felfedezésekre tehetünk szert, ha odaszegődünk azok mellé, akik tradicionális kötöttség nélkül, frissen és újonnan kerülnek evangélikus gyülekezeteink közelébe. Legtöbbször egyértelműen csupán a kíváncsiság mozgatja őket: miben más ez a közösség, mint a többi? Már az első pillanatokban is addigi életük rengeteg hiányát és elvárását vetítik rá egy-egy gyülekezetre. Hosszabb idő eltelte után pedig az egész egyházra… Később, ahogyan bátorodnak, sorra fedezik fel a különbségeket – pozitív és negatív irányúakat egyaránt – a korábban az egyházon kívül tapasztaltak és új tapasztalataik között.

Az izgalmas kérdés az, hogy a folyamat eredményeként be tudnak-e majd épülni egy gyülekezetbe, vagy továbbállnak, mert nem volt elég bátorító erő bennünk, mert nem találtak élettérre és otthonra nálunk.

Azt gondolom, manapság még inkább oda kell figyelnünk rájuk mint nagyon értékes útitársainkra. Néha egészen furcsa módon csöppennek be hozzánk, érdekes kérdésekkel vizsgáztatnak minket. Fárasztónak tűnhetnek a véget nem érő beszélgetések, nem mindig könnyű újragondolni és -fogalmazni számunkra megkérdőjelezhetetlen alapigazságokat, mégis, ha megadatik, becsüljük meg nagyon ezt a lehetőséget. Boldog lehet az a gyülekezeti közösség, amelyik gyakran szembetalálja magát ezzel a jelenséggel. Ez a találkozás egyszerű és nagyon hatásos módja annak a tevékenységnek, amely közösségeinket segíti épségben maradni, és amelyet szakkifejezéssel szupervíziónak nevezünk.

Ezek a gondolatok akkor vetődtek fel bennem, amikor a közelmúltban a bizalmi elvről tartottam előadást a Déli Egyházkerület civil gyülekezetvezetőinek konferenciáján, Békéscsabán. Minden további pozitív élmény ismertetését megelőzve előrebocsátom: egyszerűen jó volt látni és hallani a százharminc résztvevő lelkesedését és aktivitását. A tapasztalatcsere pedig rövid idő alatt hatékony munkamódszerünkké vált. A lelkészek nélküli konferenciai közösségben az egyik legfeltűnőbb közös tulajdonság volt a bizalmat tükröző, féltő szeretet – éppen a távol lévő lelkészek iránt.

A tavalyi tisztújítás során jelentős személycserék zajlottak közösségeinkben. Ennek ellenére a több évtizedes felügyelői tapasztalattal bíró gyülekezetvezető és a tisztségét csak néhány hónapja betöltő – esetenként nagyon fiatal – tisztségviselő néhány perc után már nagy egyetértésben tárgyalta a leglényegesebb közös kérdéseket. Nagy szükségünk van új tagokra a mai gyülekezetekben – állapították meg –, az újonnan hozzánk érkezőkre, illetve azokra a lehetséges visszatérőkre, akik már hosszú évek óta nem lépték át a templom küszöbét. Nem egyszerűen azért, hogy szebb legyen a statisztika, hanem hogy örömmel átélhessük: életképesek vagyunk.

Erre azonban csak akkor van esélyünk, ha gyülekezeti közösségünknek érezhető vonzereje van a környezetében. Ha a körön belül levők kevesebbet foglalkoznak önmagukkal. Ha kevesebb energiát pazarolnak új és új szabályok megalkotására, kevésbé vannak elfoglalva csoportosulásokkal és a köztük lévő feszültségekkel – inkább érdeklődnek a környezetükben élő sok-sok kereső, vívódó ember iránt. Hogy érdeklődőket, vívódókat találjunk, ahhoz egyetlen gyülekezetünk környezetében sem kell hosszú utat megtenni.

Ki tudja, hányszor hangzott el csak ezen a konferencián is a szokásos kérdés: de mi lehet az első lépés ezen az úton? Van-e igazán hatásos módszer? „Megpróbáltunk mi már mindent!” – számoltak be többen is. „Hívogatás, gyülekezeti levelek, »szabályos« reklámtevékenység vagy profi színvonalú szervezés – sok-sok próbálkozás – van mögöttünk, de még így sem látjuk, melyik eredményezi a biztos növekedést.”

Természetesen egy-egy megszólalás végén érezhető volt a felelősségteljes fő kérdés: kinek a kompetenciája felügyelni, értékelni a gyülekezeti élet egészségességét és aktivitását? Meddig terjed a világi vezetők felelőssége, és hol van az a határ, amelyen belül egyedül marad a lelkipásztor Isten színe előtt szolgálatával és lelki küzdelmeivel? Mikor szólaljon meg a civil vezető egy-egy mulasztással vagy problémával kapcsolatban? A lelkipásztorokat védő és féltő mondatok is izgalmasak lehetnek a közös gondolkodás számára: a mi lelkészeink mindent megtesznek, mindent elvégeznek, mégsem érezhető átütő megújulás…

Az ellenkező tapasztalat is jelen van azonban a gyülekezeteinkben: sok a felelőtlenség, kicsi az energiabefektetés, előfordul a vezetői pályán a megtorpanás vagy a súlyos erkölcsi botlás is. Újra kérdés, hogy kinek és meddig terjed a kompetenciája. Mire van jogosítványa a felügyelőnek és a gondnoknak egy mai gyülekezetben?

A legjobb törvények és előírások sem adnak elegendő segítséget ezeken a pontokon. Valami belülről jövő erőre és ösztönös bölcsességre lenne itt szükség. A demokratikus gyülekezetvezetés megvalósítása érdekében is szükség van a közös tanulásra, sőt fontos lenne a felkészülés a gyülekezeti tisztségviselői választások előtt, hogy tisztább, célravezetőbb és egyszerűbb módon lehessen irányítani a közösségeket, megvalósítani terveket és elérni célokat. Fontos lenne a tárgyszerű felkészülés, hogy mindenki már időben lássa, mi is az, amire vállalkozik.

Nem szerencsés, ha csupán törvénykönyvvel a kezünkben vagy előírások tömegével a számítógépünkben próbálunk meg úrrá lenni sok-sok hétköznapi gyülekezeti problémán. Valami másra van szükség! Többre és emberibbre. Szükséges volna megtalálni azt a sajátos stílust, amely megfelel az egyházi, gyülekezeti ügyek intézésének. Nehéz meghatározni ezt a sajátos munkamódszert, mégis sokan érezzük fájó és egyre feltűnőbb hiányát.

A keresztény közösséget sajátos bizalom tartja össze. Jézustól tanult és tőle kapott bizalom. A magatartásunk különleges irányítója ez, legyen szó becsületes munkavégzésről, hírek és információk kezeléséről, lelkészek és civil vezetők közötti kapcsolatokról vagy bármi másról. Ápolni és mélyíteni a bizalmat a saját szívünkben. Megteremteni a bizalmat az egyházon és gyülekezeten belüli kommunikációban, megajándékozni egymást a bizalommal: minden másnál nagyobb szükségünk volna erre a magatartásra. Épülni kezdene a béke a közösségen belül, növekedni kezdene a vonzerő a közösségen kívül. Mindkettőre nagy szükségünk van.

Szabó Lajos