Egyházunk egy-két hete

A június 22–23-án tartandó 5. országos evangélikus találkozó témája a megbékélés, illetve a kiengesztelődés lesz. Hetilapunk hasábjain több szempontból szeretnénk a konferencia témájához közelíteni. E számunkban a találkozó tartalmi kérdéseiről szólunk.

Mindennapos tapasztalatunk, hogy különféle konfliktusok között élünk. Konfliktus van először is ember és ember között. Konfliktus a házasságban: ki diktál, a férj vagy a feleség? Konfliktus a családban, a gyermekek és a szülők között: meddig tartozik engedelmességgel a gyermek, mikortól válhat függetlenné? Konfliktus a munkahelyen a vezetők és a beosztottak között: a főnöknek vajon tényleg mindig igaza van? Konfliktus a társadalomban a politikai irányzatok és hatalmi erők között: meddig kell a polgárnak engedelmeskednie a felsőbbségnek? Konfliktus a társadalmi többség és a kisebbségek között: azoknak lenne igazuk, akik többen vannak? Konfliktus az egyes keresztény felekezetek között: megoldhatók-e a felekezeti problémák a vegyes házasságokban? Konfliktus a népek és a nemzetek között: ki vagy milyen erő akarja vagy tudja irányítani a világot?

De nemcsak ember és ember között, hanem az ember és Isten között is konfliktus van. Az Isten és az ember közötti eredendő teremtésbeli jó viszony a bűneset következtében megromlott. Isten azonban választott emberei által újra és újra szövetséget kínált az embernek, de az ember újra és újra elrontotta az Isten által kezdeményezett szövetséget.

A pogány vallásokban is megtalálható az az eszme, hogy az istennel való megromlott kapcsolatot, a bűnt rendezni kell. Ezért a pogány kultuszokban az ember különféle ajándékokkal próbál meg kedveskedni az istennek azért, hogy áldozattal kiengesztelje őt. Abban bízik, hogy különféle rítusok elvégzése következtében a haragvó isten majd „elnézi” a bűnét.

Keresztény hitünk értelmében az ember nem tudja rendezni az Istennel való megromlott viszonyt. Az ember nem hozhat áldozatot a bűneiért. 2Kor 5,18-ban azt olvassuk, hogy Isten békéltette meg önmagával Krisztusban a világot.

Vagyis nem egy haragvó Istent kell egy emberi vagy akár krisztusi áldozatnak „kiengesztelnie”, hanem Isten – drámai módon – maga hoz áldozatot az emberért, Krisztus kereszthalála által. A kereszt nem „mágikus eszköz”, mint néha a középkorban gondolták, hanem Isten ember iránti szeretetének, „halálos szerelmének” a megnyilvánulása.

Krisztus kereszthalála teremti meg tehát egyedül a békességet az ember és Isten között. A feltámadott és győzelmet vett Krisztus így köszönti tanítványait: „Békesség néktek!” Az ő békessége nem olyan, mint amilyet a világ kínál. A Krisztust követők ezért kapják Uruktól a békéltetés szolgálatát.

A június végi paksi találkozón az igehirdetők, az énekkari szolgálók, a zenészek, a színészek, a festők mind azt az örömhírt fogják hirdetni és megjeleníteni, hogy Isten Krisztusban megbékéltette a világot, és ezáltal nekünk adta a békéltetés szolgálatát.

A Krisztusban megbékéltek ugyanis valódi békességszerzők lehetnek a családban, a munkahelyen, a társadalomban, a többség és a kisebbség, a különféle felekezetek és nemzetek között is. Erről szól majd a teológusok között folyó, szombat délelőtti pódiumbeszélgetés, majd ezt a kérdést járják körül a különféle szekciókban zajló beszélgetések, s a másfél nap végén a találkozó csúcsaként a „megbékélés ünnepét” élheti meg minden résztvevő a Duna-parti úrvacsorai istentiszteleten.

Jöjjünk el, hogy az ország minden tájáról érkező testvéreink kezét először vagy ismét megszoríthassuk, s hogy a megbékélés ne csak a találkozó témája, hanem valóságos eseménye is legyen. Békesség néktek!

Ifj. Fabiny Tibor