Evangélikusok

„Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Látod, elalszik anyuka. – Aludj el szépen, kis Balázs” – olvashatjuk József Attila ismert versében. Ha vadakat nem is, de juhokat és szarvasmarhákat azért terelhetett beszélgetőtársam, Bakay Péter hittantanár, aki felnőtt fejjel pásztorbotot vett a kezébe, és csaknem egy esztendőt töltött Csángóföldön…

– Mi késztette arra, hogy erre a meglehetősen szokatlan döntésre szánja el magát?

– Kilenc esztendőn keresztül tanítottam hittant a békéscsabai evangélikus gimnáziumban. Emellett egyfajta művelődésszervező is voltam az iskolában, valamint a Békéscsabai Keresztyén Ifjúsági Egyesület egyik vezetője is. Szóval, nem unatkoztam.

– Netalántán egyenesen a kiégés veszélye fenyegette?…

– Nem szeretem ezt a szót, de valami hasonlót éltem át, azt hiszem…

– Más ebben az esetben talán csak lassított volna egy kicsit, Ön úgy döntött, erdélyi juhpásztor lesz. Miért éppen ezt az utat választotta?

– Úgy gondolom, hogy az ember negyvenéves kora körül – ha van rá szabadsága – váltson. Én válthattam, és meg is tettem. És azért a pásztorkodást választottam, mert annak ellenére, hogy városi vagyok – Kecskeméten nevelkedtem, később Békéscsabán éltem –, mindig is vonzott a falusi világ, a természet közelsége. És mivel valami gyökeresen mást akartam csinálni, mint addig, a Gyimesek mellett döntöttem, hogy megtudjam, milyen érzés az, ha ki vagyok téve a természet erőinek, ha „nomádként” élek. Ezenkívül nagyon kíváncsi voltam az ott élő egyszerű emberek életére, gondolkodásmódjára is. Valamint reméltem, hogy jobban megérthetem, mit is rejt magában a bibliai kép, a Jézus által többször is használt pásztor és nyája hasonlat.

– Barátai, ismerősei hogyan fogadták a döntését?

– Volt, aki úgy vélte, csak magamra gondolok, önző ötletnek tartotta. Más egyenesen „bolondnak” titulált, vagy épp irigykedett rám, amiért ilyen nagyszerű vállalkozásba vághattam a fejszémet, és elutaztam Erdélybe. A célom Gyimesközéplok, Sötétpataka, Bodorvész volt, itt voltam 2003 őszétől 2004 nyaráig.

– Hogyan választott „tanítómestert” magának?

– A helyi plébánosnak elmondtam, ki vagyok, miért jöttem, és kértem, hogy segítsen. Ő irányított el egy pásztorhoz, aki rövid „felvételi vizsgának” vetett alá: megállt előttem, méregetett, majd azt kérdezte: „Medvétől, farkastól fél-e?” „Nem jobban, mint más” – válaszoltam. Aztán kezet fogtunk, és megbeszéltük, hogy októberben kezdek.

– Pásztorként hogyan telt egy napja?

– Előre kell bocsátanom, hogy semmiképp sem olyan „romantikus” egy pásztor élete, amint az a jól ismert népdalban áll, mely szerint: „A juhásznak jól van dolga, / Egyik dombról a másikra / Terelgeti nyáját, fújja furulyáját, / Bú nélkül éli világát.” Nehéz kenyér ez. Hajnali öt óra felé, napfelkeltekor keltünk. A pásztorok száma változó volt, általában kettő és nyolc között mozgott. Mindig meg volt beszélve, hogy kik mennek el megfejni az állatokat, és az is, hogy ki marad a szálláson, hogy vizet hozzon, és elkészítse a reggelit. Utána tereltük az állatokat, ez nem volt mindig könnyű, néha sokat kellett gyalogolni hegyre föl, völgybe le, hogy legelőre leljünk. Ráadásul számítani lehetett arra, hogy megjelenik a farkas vagy a medve. Egyébként amíg néhányan legeltettek, valaki a szálláson maradt, hogy sajtot készítsen, ebédet főzzön. Ebéd után megint meg kellett fejni az állatokat, kicsit pihentünk, aztán megint mentünk legeltetni. Este megint fejés következett, vacsoráztunk, és nyolc óra körül mentünk lefeküdni.

– Házigazdái mit szóltak, hogy városi ember létére egy ideig pásztorkodni szeretne?

– Félteni féltettek, úgy is neveztek, „finom ember”. Nem végezhettem el minden munkát, amit ők, de azért, azt hiszem, nem lehetett rám panasz, szó nélkül hajtottam az állatokat a „fejőlik”-ba, és legeltettem én is.

– Nehezen barátkozott meg a megszokottól lényegesen eltérő életkörülményekkel?

– Ellenkezőleg: könnyen, hiszen „akartam” alkalmazkodni. Így elfogadtam, hogy ott fenn a hegyen nincs vízöblítéses toalett, nincs villany, csak petróleumlámpa, és a vízért is – ami ott igen nagy kincs – gyalogolni kell hajnalonta. És persze a miénktől eltérőek a higiénés körülmények is. Mosakodni mosakodtunk ugyan minden reggel, de egy-egy alapos fürdésre csupán hetente-kéthetente volt lehetőség. Ennek ellenére valahogy senkinek nem volt kellemetlen testszaga, ezt talán az ottani levegő teszi. „Érdekes” volt az is, hogy olyan házakban aludtunk, ahol rések voltak a falakon, ki-be járt a levegő ott is, és az ajtón keresztül is, ami mindig nyitva volt. Télen volt úgy, hogy arra ébredtem, a fejem mellé havat hordott a szél.

– Vélhetően nemcsak a hétköznapjaik térnek el a miénktől, hanem a vasár- és ünnepnapok is. Hogyan jellemezné az ott élők hitvilágát?

– A római katolikus egyház szokásai szerint élik meg a hitüket, ugyanakkor nagyon erősen babonásak, hisznek a rontások, a gurucsálás vagy más szóval fermekálás erejében. Számukra a sárkányok, boszorkányok létezése éppoly természetes, mint az, hogy vannak lüdércek – vagyis lidércek, akiket az ortodox pap által megszentelt puskagolyóval lehet leteríteni –, aztán vámpírok vagy úgynevezett szépasszonyok, azaz tündérek.

– A nyelvhasználatuk is más, mint a miénk?

– Igen, adódott is ebből néhány félreértés. Az ottani emberek a felcsíkihoz hasonló nyelvjárást beszélik, szép, archaikus magyar nyelvet. Más a mondatok hangsúlya, dallama. Nagy örömömre a gyermekek is ezt tanulják a szüleiktől, így nem merül feledésbe ez a kincs. Egyébként az általam használt szavakat értették, csupán egy-két esetben kellett körülírnom, mire gondolok. Nekem viszont annál inkább voltak kérdéseim.

– Kérem, említsen néhány példát.

– Kedvesen mulatságosak például az olyan szavak, mint a „kerembábálózik” vagy a „csulil”. Mindkettőnek két jelentése van: a „kerembábálózik” azt is jelenti, hogy a varjak keringenek a levegőben, de ezt használják akkor is, amikor a gyermekek összevissza futkosnak. Egy ló akkor „csulil”, amikor idegesen hátracsapja a fülét; amikor pedig egy férj rámordul feleségére: „Ne csulilj!”, akkor azt várja tőle, hogy ne grimaszoljon.

– Úgy tudom, nemcsak a maga kedvére gyűjtögette az anyagokat, hanem másokkal is szeretné megosztani a nyelvi kincseket, amelyekre rábukkant.

– Esténként azon a vidéken mesélnek egymásnak elalvás előtt. Egyszer például az egyik pásztorember csodálatos állattörténeteket osztott meg velem. Később megtudtam, hogy ilyen típusú elbeszéléseket néprajzosok itt még nem gyűjtöttek össze, ezért magnófelvételeket készítettem; jó lenne, ha egyszer ezeket kiadnák.

Egy másik, reménység szerint előbb megvalósuló terv egy pásztornő, a már sajnos elhunyt Tankó Mónus Berta néni emlékiratainak megjelentetése. Ő megtisztelt azzal, hogy nekem ajándékozta a naplóját, és azt mondta, hogy tegyem vele azt, amit jónak látok. Szeretném, ha mások is olvashatnák ennek az egyszerű, bölcs asszonynak a gondolatait, aki ötvenhét esztendőn keresztül pásztorkodott. Emellett „járom a gyülekezeteket”, szívesen megyek mindenhová, ahová csak hívnak, és beszélek a tapasztalataimról, élményeimről, a gyimesi csángó emberek életéről és szokásairól. Örömmel osztom meg másokkal azt, hogy a természethez közeli mindennapok, a kicsiséget és kiszolgáltatottságot magában hordozó életvitel ajándékaként közelebb kerülhettem Istenhez, és sokat tanulhattam önmagamról is ezen a világon keresztül.

Azóta is rendszeresen visszajárok, mert szívemen viselem az ott élők sorsát. Amiben csak tudok, segítek nekik, ha máshogy nem, legalább azáltal, hogy ahol csak tehetem, elmondom, kik ők, hogyan élnek. Tartozásom van: többet kaptam tőlük, mint amennyit bármikor is adhatok nekik.

Gazdag Zsuzsanna